Örökség — 1. szerző, melléktörténet

Leírás: Nehéz és fájdalmas, mikor valamelyik családtag meghal, de az emlékek megszépítenek mindent, és még a kedves rokon hóbortjai is szerethetővé válnak. A tárgyak néha több jelentőséggel bírnak, mint azt gondolnánk.

Korszak: 22. 1945–1956, egyetemes

Jellemzők: Humor

Figyelmeztetések: nincs

Korhatár: nincs

Szavak száma: 2814

Örökség

  Azt hiszem, az én nagyapám volt a földkerekség leghóbortosabb embere. Szerettem őt, elvégre melyik kis poronty ne rajongana egy ilyen hóbortos, gyerekes, mindig mosolygó, milliónyi történetet tudó őst, aki ráadásul rá is ér foglalkozni vele órákon keresztül. Mindehhez még hozzátársult a nagyi kiváló meggyes sütije, egy nagy bögre kakaó, a kandallóban lobogó tűz, valamint a rejtélyes padlás, ahonnét rendszeresen furcsa és titokzatos tárgyak kerültek elő. Gyermekkorom legszebb emlékei a nagyszüleim házához kötődtek.

Furcsa volt visszatérni ide annyi év után, egyedül, komor gondolatokkal fűszerezve. Megörököltem a kedves, idős házat, csakhogy immáron senki sem várt tárt karokkal a verandán. Nagyim virágoskertjében a gaz hódító útra indult, mind jobban terjeszkedett a libatop, az ódon fakerítés pedig több helyen is hézagosan mutatkozott, akár egy kilyuggatott sajt. Az utolsó években nagyapám már nem bírta rendben tartani az udvart.

A ház előtt ott árválkodott kedvenc almafám, melynek ágai olyan alacsonyan kezdődtek, hogy már ötéves koromban erős késztetést éreztem a megmászására és fejem betörésére. Tövében még mindig ott lapult az a nagy kődarab, mely alatt rendszerint békák hűsöltek nyaranta – az én legnagyobb örömömre. Imádtam játszani velük, megijeszteni őket, összefogdosni mindet, aztán nagylelkűen hagytam, hogy infarktus után megpihenjenek. Igazi jó gyermek voltam. Odaléptem hát, megemeltem, akárcsak régen. Most csupán egy meztelencsiga pillantott fel, már ha annak lehet nevezni azt a furcsa mozdulatot, amit tett, viszont rajta kívül semmit sem találtam, így hát csalódottan tettem vissza a helyére a követ.

– Hát persze – sóhajtottam. – Miért is lenne szerencsém…?

Előkerestem táskámból a kulcsokat, és kinyitottam a bejárati ajtót. Bementem az előszobába, levettem a cipőmet, és beleléptem az odakészített papucsomba. Mindig ott várt, mert mamám sosem tudta, mikor toppanok be valami roppant fontos hírrel, azt pedig nem szerette, ha sáros lábbelimmel végigszaladtam a kedvenc szőnyegén. Mindehhez pár keserű tapasztalat szükségeltetett, ám utána sosem tették el a papucsot. Igaz, az utóbbi években ritkán vetődtem erre, de a régi szokás ezt követően is megmaradt. Mindig visszavártak, és továbbra is ugyanúgy bíztak bennem, ahogy egy gyermekben.

– Megjöttem – suttogtam erőtlenül a néma háznak. – Az elkóborolt bárány újra itt van.

Összeszorult a szívem a kihalt helyiségek láttán. Ugyanolyan volt minden, akárcsak tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ide talán pihenni járt az idő is. A csendet csupán a régi óra percenkénti ütései zavarták meg, mégis, mintha egyszer csak hallani véltem volna nagyapám csoszogását.

Azonnal a nappaliba siettem, ám az is kongott az ürességtől. Leültem az én kis piros bársony fotelembe. Mellettem balra a kihűlt kandalló, előttem papám hintaszéke. Mindig itt hallgattam a meséit, melyekről csak később tudtam meg, hogy nagyrészt igazak. Az öregem mindig ilyen rafinált volt. Történelmet tanított fiatalabb korában a helyi iskolában, és lassan bennem is elvetette a régmúlt szeretetének magját, mely hamar kicsírázott, és immáron én is tanárként dolgozom.

Egy pillanatra lehunytam szemeimet, és visszaemlékeztem a régi időkre. Gyakran mesélt nekem az indiánokról, ilyenkor mindig lehozott pár érdekességet a padlásról: íjat, medvekörömből készült nyakláncot, tollakból álló fejdíszt. Igazán hatalmas gyűjteményt halmozott fel az évek alatt, bár fogalmam sincs, miként jutott hozzájuk. Nem is foglalkoztam vele, nehogy kiderüljön valami sötét dolog, mely beárnyékolná ezeket a kedves emlékeket. Néha a verandán ültünk, néztük a naplementét, és akkor mesélt nekem harcokról, melyek a nagy óceánon túl estek meg, a hatalmas falról, melyet éveken át építettek a keleti emberek, hogy megvédjék magukat. Beszélt hős szamurájokról, híres lovagokról, királyokról és királynőkről, tudósokról és szegény emberekről. Imádtam hallgatni őt. Mire iskolába kerültem, jobban ismertem az anyagot történelemből, mint maga a tanár.

Felpillantottam, mikor az óra hangosan gongva elütötte a tizenegyet. Tudtam jól, hogy még dolgom van, nem ábrándozhatok túl sokat. Fájó szívvel ugyan, de felálltam, és nekikezdtem kicsit takarítgatni. A temetés óta nem jártam itt, ami immáron nyolc hónapja volt. A por ennyi idő alatt tekintélyes méreteket öltött, ki kellett nyitnom minden ablakot, ha nem akartam megfulladni az allergiám miatt. A nyarat itt szándékoztam eltölteni, ha már megadatott a lehetőség, tehát ki kellett pucolnom az egész házat. Nagyon untam már Denver embertömegét, szükségét éreztem egy kis vidéki életnek. Ez a hely pedig erre igazán alkalmas volt, messze mindentől, még a legközelebbi település is félórányi autóútra feküdt. Teljesen egyedül lehettem a kanadai rengetegben, kiélvezhettem a csendet és nyugalmat, a fenyők kellemes gyantaillatát, a levegő tisztaságát. Félni nem féltem, elvégre még mindig ott állt a sarokban nagyapán puskája, mellyel megtanított lőni. Ide még a postás sem járt, újságost semerre sem láttam, így végre elzárhattam magam a külvilág borzalmaitól. Igaz, a világháborúk véget értek, de ettől függetlenül a helyzet keveset javult. Az újságok tele voltak a gondokkal, amiktől felállt a szőr a hátamon.

Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát.

Kína megszállta Tibetet.

Maurice Herzog és Louis Lachenal francia hegymászók elsőként érték el az Annapurna 8092 méter magas csúcsát.

Háború bármikor kitörhet Oroszországgal. Atomháború!

Mindenhol csak ezekről beszéltek az emberek, az utcákon, a munkában, az étteremben… Időnként közbeszúrtak ugyan pár jelentéktelen hírt is, de aztán megint jöttek a háborúkkal. Elegem volt az egészből, úgy akartam tenni, akár a strucc: bedugom a fejem a földbe, és akkor minden rendben van. Sajnos a valóság sosem lehet olyan szép, mint azok a történetek, melyeket papám kitalált a valós események alapján. És amit legjobban fájlaltam mindig is, hogy sosem lesz annyi dollárnyi megtakarításom, hogy meglátogathassam azokat a helyeket, melyekről beszélt.

Mindezen gondolatok közepette a padlásfeljárónál álltam meg. Szinte áhítattal néztem fel a magasba. A lépcsősor végén ott állt az az ajtó, melyet korábban sosem nyithattam ki, ahová csak nagyapám mehetett fel, és ahol annyi kincset őrzött. Most már az enyém…

Letettem a seprűt, és lassan, kissé félve mentem fel. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, és a hátam mögé lestem. Senki sem akart megállítani, mégis olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor valami rosszat tettem. Pedig most – kivételesen – erre semmi okom sem volt. Nekiveselkedtem hát a feladatnak, feltűrtem ruhám ujját, a tenyerembe köptem, és utánam az özönvíz!

Alaposan meg kellett lökni az ajtót, hogy kinyíljon, így hát elhatároztam, miután a holtakat is felverte a nyikorgásával, hogy első dogom lesz másnap megolajozni a zsanérokat. Odafent sötétség és még több por fogadott. Vakon tapogatózva próbáltam eligazodni, ám hamar feladtam a próbálkozást. Tudtam, hol az ablak, de eljutni odáig lehetetlennek tűnt. Kénytelen voltam lebattyogni a konyhába, kerestem egy gyertyát, és végül azzal indultam vissza, reménykedve, hogy robbanószert nem gyűjtött az ősöm. Fortuna mellettem állt, a gyertya segítségével pillanatok alatt megtaláltam az utat az ablakhoz, és széthúztam a sötétítőket. A gyenge fény elárasztotta az emeletet, nekem pedig a szám is tátva maradt a döbbenettől.

Nem is igazán a por lepett meg, noha az sem volt piskóta, a lenti mennyiséghez képest egy egész sivatag költözött ide fel. Viszont az a kupleráj… Egy harctér ehhez képest semmi sem lehet. A káosz csak rosszul értelmezett rend. Én még ennyi vackot összehordva, egymás hegyén-hátán tárolva életemben nem láttam! Mintha tornádó söpört volna végig, a világháborús fegyvereken pihent egy kopott, rézből készült sarkantyú, mellette bélyeggyűjtemény hevert a törött lábú széken, alattuk pedig egy grizzly bőre nyújtózkodott. Meglepett, az biztos. Egy gyűjtő számára igazi kincsesbánya lehetett mindez, de nekem, aki csak pihenni jött… Nos, kicsit félelmetes, és nem kicsit bosszantó, hogy mi a fenét kezdhetnék ennyi lommal. Az addig oké, hogy én is szeretem a történelmet, de ezt túlzásnak tartottam. Foglalják a helyet olyan tárgyak, melyek némelyike múzeumba való. Nagyapám valóban bogaras volt egy kicsit.

Csak most kezdtem el csodálni és tisztelni drága mamámat, aki olyan áldott jó lélekkel rendelkezett, hogy még e furcsaság fölött is szemet hunyt, pedig igazán nehéz lehetett minden nap úgy felkelni, hogy sosem tudhatta, mikor szakad rájuk a padlás a milliónyi kacat súlya alatt. Szegény nagyi, én sem könnyítettem meg a dolgát az állandó kalandozásaimmal, aprócska csintalanságaimmal.

Hirtelen zajt hallottam lentről, bár először a medve irányába néztem, noha a hang egyértelműen a bejárati ajtó felől jött. Sosem rajongtam a nagytestű állatokért, a medvéktől pedig egyenesen féltem, mióta egyszer szembetalálkoztam egyikükkel az erdőben.

– Van itt valaki? – hallatszott lentről egy erős férfihang.

Azonnal letrappoltam a lépcsőn, és mosolyogva fogadtam váratlan vendégemet, pedig ez utóbbi igen nehezemre esett. Az egyedüllét miatt jöttem erre a helyre, és tessék, első nap… Legszívesebben azonnal kipenderítettem volna a szűrét.

– Jó napot – köszöntem. – Ön kicsoda? – Reméltem, nem túl ellenszenves a hangom, bár a férfi arcáról semmit nem tudtam leolvasni a bosszúságon kívül. Pedig engem zavartak meg, mégis ő tűnt dühösebbnek.

– Én is ezt akartam kérdezni – mordult rám nem túl szívélyesen. – Ez a ház jelenleg lakatlan, rám lett bízva, hogy ellenőrizzem rendszeresen. – Egy olyan információt osztott meg velem, amit korábban elfeledtek elmondani nekem. Gyorsan tisztáznom kellett a helyzetet, hacsak nem akartam, hogy kirúgjanak a saját otthonomból.

– Én vagyok az új tulaj – jelentettem ki határozottan. – Amanda Carter. Örvendek.

A férfi letaglózva állt pár pillanatig, majd hirtelen a szemében felismerés csillant, nyilvánvalóan rájött, hogy látott már engem valamikor.

– Kevin Russel – mutatkozott be végre.

Ismerősen csengett ez a név. Alaposan végignéztem rajta, mert valahonnét rémlett nekem az arca. Fekete, vállig érő haj, sötét szemek, keskeny száj, erős arcélek. Egyszerű farmert és egy fekete pólót viselt. Lázasan törtem a fejem. Hol láttam én már ezt? Aztán egyszer csak belém csapott a felismerés.

– Az a Kevin?! – kiáltottam fel boldogan. – Aki állandóan túrta az orrát?

Attól tartok, nem pont erre számított. Az álla ugyan a helyén maradt, de mindenesetre a száját eltátotta döbbenetében. Igen, mindig értettem hozzá, miként fényezzem magam mások előtt, viszont talán ez volt eddigi karrierem csúcspontja.

– Nos… igen – heherészett a kínos szituáción. – Másra nem is emlékszel?

– Dehogynem – nyugtattam meg jószívűen. – A szoknyámra kented. – Sosem tudtam fékezni a nyelvem. Anyám mindig szidott érte, próbált rávenni, hogy gondolkozzam előbb, aztán fecsegjek, de sajnos ez mindig csak utólag jutott eszembe. Talán a férjem is ezért hagyott el fél év után…

– Eh… Mit keresel itt? – Jó ötlet volt tőle a témaváltás.

– Nyaralni jöttem – mosolyogtam. – Meguntam Denvert, egy kis friss levegőre vágytam. Elegem lett az állandó zajból is.

– Azt meghiszem.

Kezdett roppant kínossá válni a beszélgetés… hiánya. Az ember azt hinné, ha évtizedekig nem lát valakit, akkor a találkozáskor alig bírják kivárni, míg a másik befejezi az elmúlt évek élménybeszámolóját. Nos, nem. Csendben méregettük egymást, aztán végül én untam meg hamarabb.

– Kérsz egy kávét? – Ez mindig beválik a filmekben és regényekben, sokszor a valóságban is, kivéve, ha az ember vidékre költözik, és egy régi baráttal próbál csevegni.

– Kösz, nem. Sosem iszom kávét.

Minden reményem pillanatok alatt szertefoszlott. Mentettem hát, ami menthető.

– Teát? Tejet? Vizet? Sört? Bort? – A felsoroltak közül csak tej és bor nem volt raktáron, imádkoztam hát, hogy ezeket még véletlenül se válassza ki. Fortuna meghallgatott végre.

– Egy sörnek örülnék.

– Akkor – tártam szét a karom – érezd magad otthon. Mindjárt hozom.

Innentől kezdve hamar feloldódott a hangulat. Pár pohár sör és néhány óra megtette a hatását. Sírtam, akár egy kisgyerek. A múlt felemlegetése káros hatással lehet olyankor, ha az ember nemrég vesztette el a szerettei egy részét, bent ül a megöröklött ház egyik szobájában, por csípi a szemét, és mindehhez még vedeli a sört is, pedig sosem bírta az alkoholt. Kellemes nap volt.

Délutánra sikerült túltennem magam a kezdeti gyászon, és már boldogan emlékeztünk vissza a múlt szépségeire. Hála Kevinnek, olyan dolgok is eszembe jutottak, melyeket rég eltemettem agyam legrejtettebb zugaiba. Például azt, hogy együtt éjjel kiszöktünk az erdőbe, fehér lepedőt terítettünk magunkra, és úgy jártuk azt a pár utcácskát a faluban, nagyokat huhogva, a kutyákat megőrjítve. Persze a szülők is majd megőrültek, mikor megtudták. Utána egy hét szobafogságot kaptam jutalomképpen. Amikor már nagyobbak voltunk, néhány másik gyerekkel a város legutálatosabb emberének, Michael Jenkins úrnak a kocsiját vittük el egy körre. Ford T-modell volt, amire úgy vigyázott, akár a szeme fényére. Épségben visszakapta, csak egy kicsit lett koszos, mikor lefelé gurultunk a dombról a hatalmas pocsolyába.

Régi szép idők! Talán többet örököltem nagyapám bogaraiból, mint hittem… Gyermekként minden őrültségben benne voltam, és ez még mostanra sem nagyon változott. Igaz, tavasszal visszautasítottam barátaim meghívását a tengerpartra, de még csak most kezdődött a szabadságom. Még bármi megtörténhet – legalábbis így véltem.

Miután alaposan kinosztalgiáztuk magunkat, fájt a hasunk a nevetéstől, ráadásul a sör is elfogyott, őseimre terelődött a szó. Mint kiderült, Kevin is hallott pár történetet a papámtól, és most lelkesen mesélte azokat is. Erről pedig eszembe jutott a padlás.

– Mondd csak, Kevin – hajoltam előrébb a fotelben. – Van egy kis időd? Sokkal szívesebben kutatnám át a padlást egy ismerőssel, mint teljesen egyedül. Akkora ott a rendetlenség, hogy félek, mentőosztagot kell majd utánam küldeni.

– Ma már nem lehet – nézett az órára. – De holnap reggel jövök – kacsintott rám cinkosan.

Ebben aztán meg is egyeztünk, majd útnak engedtem. Hosszan figyeltem távolodó alakja után. Ismét egyedül maradtam a kísértetházban. Ahogy kezdett besötétedni, valóban eluralkodott rajtam egy kis félelem abban az elhagyatott épületben. A padlás tele volt rég elhunyt emberek holmijaival, és a többi szobában is olykor felbukkant egy-egy ismeretlen eredetű tárgy: egy hatalmas csontból készült kürt a vitrinben, kantár lógott a hálószoba falán, furcsa szobor trónolt a televízió tetején. Egy szó, mint száz, kényelmetlenül éreztem magam. Inkább kiballagtam a verandára, leültem egy székbe, és forró teát kortyolgatva néztem a lassan sötétbe boruló kertet. Fölöttem egy darázsfészek népes lakossága zümmögött, talán nem fértek el mindannyian, ezért torzsalkodtak egy kicsinyt. A ház közelében lévő erdőből apró neszeket hozott a szellő felém: ágreccsenéseket, lomsusogást, néhány madár esti dalát. Majd ez is abbamaradt. Némán hálót font a pók a sarokban, denevérek repkedtek az égen, és kinyitották szemüket az első csillagok is. Mikor már túl hűvösre járt az idő, bementem a házba, és kizártam az éjszakát.

Másnap Kevin valóban eljött, és vidáman elindultunk a felfedezőútra. Úgy csináltunk, akár a gyerekek, akik kincsesládára bukkantak. Álmélkodva bontogattuk a becsomagolt dobozokat, nyitottuk ki a lezárt ládákat, illetve pakoltuk szét az egymáson heverő holmikat. Életemben nem izgultam még annyira, mint akkor. Gyermekkorom legnagyobb része ide volt bezárva, és hiába tudtam, mennyi bajom lesz még ezekkel, most csak a kíváncsiság hajtott.

– Csodálatosan ép állapotban vannak meg ezek a fegyverek – mutatta Kevin nagyapám revolvereit. – Ezek egyikével akár még Buffalo Bill is lőhetett! – lelkendezett.

– Keresd inkább az ezüstpuskát – nevettem.

– Itt még azon sem lepődnék meg.

Egyet kellett értenem vele. Egy múzeumban sem lehet ennyi és ilyen változatos korokból származó tárgyat találni, mint ami a szemünk került itt. Pár perc múlva alig fértünk el odafönt, kénytelenek voltunk néhány ládát és dobozt lecipelni az előszobába is. Az egyikben ruhákat tárolt papám, mind szépen összehajtogatva pihent tárolójában. Öltözködni mindig is szerettem, így hát belekukkantottam ebbe is.

– Ezeket nézd! – emeltem ki egy indián legginget. – Akár jelmezbálba is mehetnénk. – Lehajoltam, és kivettem a következő darabot. – Nahát! Ez egy yukata! – mutattam a sötétkék, virágokkal díszített anyagot.

– Nagyapád aztán tényleg mindent összeszedett – vakarta meg a tarkóját a férfi.

Én időközben ismét belemélyedtem a ládikába, és kivettem a következő darabot. Egy barna, derékig érő atilla volt, elején zsinórozással díszítették. A nyakrészénél egy apró kis hímzést véltem felfedezni, ami szárnyat mintázott. Valamikor fehér lehetett, de az idő igencsak meglátszott már rajta, és a fonál beszürkült.

– Ez európai lehet – vélekedtem. – Nem próbálod fel? – incselkedtem barátommal.

Kevin csak a fejét rázta.

– Nem tetszik nekem – mutatott felé. – Két lyuk van rajta.

Igaza volt, a mellkasrészen két aprócska rés tátongott. Talán golyó ütötte.

– Jól van – tettem vissza. – Akkor nézzük a többi kincset.

Előkerült egy japán katana, egy török jatagán, tomahawk, bumeráng, néhány kínai porcelán, állatbőrök, egyéb dísztárgyak… Akkor lepődtem meg igazán, mikor még egy zanzásított lábat is megpillantottam az egyik láda alján. Majdnem felsikoltottam ijedtemben, de szerencsére sikerült elfojtanom. Ezek után a sámándob és a befőttnek eltett gyík meg se kottyant.

Felfoghatatlanul sok érdekességre leltünk aznap, kivétel nélkül minden földrész képviseltette magát. Bár sok ismerősre tett szert élete során, mégis hihetetlen, hogy volt képes drága papám ennyi mindent összehordani. Most értettem csak meg, miért is féltette annyira a padlás értékeit az unokájától: egy élet munkája rejlett itt.

Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Egyrészt bosszantott a sok lom, másrészt hálával gondoltam drága nagyszüleimre, mert igazán különleges örökséget kaptam tőlük – több szempontból is. Nem csak a házat, hanem a csodálatos emlékeket, a múlt szeretetét, ezeket a különleges tárgyakat, melyek megannyi régi eseménynek lehettek tanúi. Bárcsak beszélni tudnának! Elmesélhetnék nekem a saját, illetve gazdáik történetét, én pedig nem győzném szájtátva hallgatni. Tiszteltem őket, még ha csupán tárgyak is voltak, számomra a sok emlék, melyet őriztek magukban, már-már élővé varázsolta mindannyiukat, közelebb hozták hozzám a letűnt korokat és elfeledett embereket. Gyermekként is gyakran merengtem el azon, hová is tűnhettek a nagy hősök, akikről a legendák szólnak. Talán ezekben az eszközökben élnek tovább?

– Mit fogsz kezdeni velük? – rántott vissza a való világba Kevin.

Végigfuttattam tekintetem a földön heverő kincseken. Mit tehetnék velük? Ennyi dologra vigyázni elég nehéz feladat, arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük egy vagyont ér. Szükségem lett volna a pénzre, viszont szívem szakadt meg, ha az eladásra gondoltam. Hiszen túlságosan kötődtem most már hozzájuk. Nem, ez így pontatlan. Már gyermekkoromban elkezdtem rajongani értük, nem most kezdődött. Mintha papám tudta volna, milyen dilemmába kerülök majd felnőttként, korán elkezdte megszerettetni velem az ő hóbortját anélkül, hogy én észrevettem volna belőle bármit is. Ez annyira rá vallott.

Hirtelen elégedetten elvigyorodtam.

– Amit az őseim tettek. Gyűjtök még hozzájuk pár cuccot – nevettem fel. – Tanár vagyok, ezekkel eléggé fel lehet dobni egy órát, nemde?

Azt hiszem, az én nagyapám volt a földkerekség leghóbortosabb embere. Roppant mód hasonlítok ebben rá. De nem bánom, ezt is tőle örököltem.

Mit gondolsz, nagypapa, jól döntöttem? Folytatom, amit te elkezdtél. Hiszen az unokád vagyok.

---

A pontozási szempontokat innen könnyedén kimásolhatod.