Aki elkezdte bennetek a jó dolgot — 4. szerző, melléktörténet

Leírás: Nándorfehérvár Magyarország kulcsa. II. Mehmedet, az Oszmán birodalom vezetőjét ez a végvár tarthatja csak vissza, hogy leigázza az országot, és ezzel együtt nagy eséllyel egész Európát. A fejedelmek nem veszik komolyan a fenyegetést, ezért a lánglelkű Kapisztrán János embereket toboroz a keresztes seregébe. Ez a képzetlen, szedett-vetett tömeg lett mégis az, ami végleg eldöntötte a csatát a magyarok javára, és hozzásegítette Hunyadit a győzelemhez. Kaba egyszerű földművesként csatlakozott a keresztes seregbe, fegyverként csak egy vasvillát és a hitét vitte magával. Ekkor még maga sem hitte volna, hogy ennyi épp elég lesz.

Korszak: 8. 1396–1490, magyar

Jellemzők: Történelmi, Akció

Figyelmeztetések: nincs

Korhatár: 14

Szavak száma: 2996

„És Kapisztrán így könyörge:
Oh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked; mert te véded
Hullámhányta hajócskádat! 

Mert karomba vén koromban
Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt
Porba hulltak a pogányok.”

 (Arany János: Kapisztrán)

 

Aki elkezdte bennetek a jó dolgot

A Száva innenső partján a táborban tehetetlenséggel vegyes aggodalom feszült, míg a túlparton szakadatlanul folyt a küzdelem. Az életért, a hazáért és a hitért. Már több mint két hete tartott az ostrom, a harcoló felek – az Oszmán birodalom harcosaival szemben a magyar várvédők – már az erejük maradékát használták.

Az ég világosodni látszott, bár a nap még nem mutatta magát. Az enyhe hajnali levegőt puskapor, égő kén meg szurok bűze tette nehézzé. Magyar és török vezényszavak, csatakiáltások, fohászok keveredtek az ágyúdörgéssel kivehetetlen káoszba, a füsttől alig lehetett követni az eseményeket.

Kaba csak két dolgot fogott fel igazán a zűrzavarból: az egyik, hogy az aljas pogányok már a Felsővárba is bejutottak. A másik – amit még ennél is nehezebben viselt –, hogy neki és még vagy háromezer keresztesnek a táborban ezt csak néznie szabadott. Mert Hunyadi János, a híres Törökverő ezt a parancsot adta. Létezhet ennél nagyobb büntetés? Hiába ígérte meg a kicsi fiának és áldott állapotban lévő feleségének, hogy megküzd a szabadságukért. Ha kell, az életét adja értük és Istenért. Kaba, de mellette mindenki más is kész lett volna ezt megtenni. Látván az öldöklést, hallván a halálhörgést, még inkább.

Kapisztrán János a parton állt, és latinul fennhangon buzdította a magyarokat:

– Harcoljatok vitézül! Küzdjetek Krisztusért!

A kiáltása túlharsogta még az ágyúdörgést is, és úgy tűnt, mintha maga az Úr parancsa szólt volna az öreg szerzetes szájából. A keresztesek ezt biztosra is vették. Az Isten az ő oldalukon áll, miért nem lehet hát harcolni?

Kaba a hátát a fának döntve étvágytalanul harapott egyet a kezében szorongatott darab kenyérből. Üres gyomra kívánta az ételt, de a falat csak forgott a kiszáradt szájában. Hiszen a túloldalt elszántan harcolók étlen-szomjan, egy szemhunyásnyi alvás nélkül kell legyenek a harc hevében! Végül csak nyelt egyet, amitől a torkát végigkaristolta a morzsa, majd újra szájához emelte az ételt. Tudta jól, hogy muszáj legalább nekik pihentnek és erősnek lenniük, ha már a várban küzdők egyre fáradnak… Ki tudja, talán eljön az ő idejük is.

A férfi lehunyta a szemét, és a családjára gondolt. Az utolsó estére, amit az otthonában töltött. A felesége, Viola könnyes szemmel varrta fel a zekéjére a keresztet, mielőtt besötétedett volna, sápadt ajkát összepréselte, hogy uralkodjon a vonásain. Végül, miután elharapta a cérnát, átadta Kabának a ruhadarabot.

– Köszönöm, galambom! – Kaba felvette a zekét, majd végigsimított a szíve fölött fehérlő kereszten. A jelnek ereje volt, már most érezte. Már ettől erősebbé vált.

– Jaj, kedves uram… – szipogott Viola –, annyira féltelek téged! – Azzal átkarolta a férje nyakát. Kaba viszonozta az ölelést, magához szorította az elfojtott sírástól meg-megremegő testet. Viola a nevéhez híven törékeny volt, akár egy virág, csak a hasa domborodott. Ilyen közelről érezni lehetett a benne növekvő gyermek apró mozdulatait. A férfi nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mi lenne velük, ha az ország törökkézre jutna… Lemészárolnák őket, vagy elhurcolnák rabszolgának.

Kaba nem tudott vigaszszót hazudni az asszonynak. Kapisztrán nyíltan kimondta: a messzi Nándorfehérvárnál halálukat lelhetik. A király otthagyta az országot, a távoli népek uralkodóit a saját világi csatározásaik kötik le… Senki más nem látja, mekkora vész közeleg, csak Hunyadi. Az ő serege viszont egyedül kevés, ezért kellenek a nép bátor fiai, hogy segítsenek megvédeni a hazát és az anyaszentegyházat.

Az öreg szerzetest több barát is kísérte, az egyikük tolmácsolta a népnek a prédikációt. Kaba ugyan nem értette a latint, de a magyar szöveg csak gyenge utánzatnak érződött Kapisztrán szívből jövő, őszinte szavai mellett. Csupa ránc arcából szigorú szempár csillogott sötéten, és még a kor súlya alatt meggörnyedt háta és bicegő járása ellenére is erőt sugárzott. Ő pontosan átlátta a helyzetet, és azt is tudta, mi a teendő: harcolni kell.

– Viloám… – fúrta az orrát a felesége hajába Kaba, és mélyen magába szívta az illatát. A mézszőke tincseknek napillata volt. – Ha Isten úgy akarja, még látjuk egymást. Ha pedig ott kell pusztulnom… Ígérem, onnan – mutatóujjával felfelé bökött – vigyázok majd rátok, és küldök neked magam helyett egy olyan embert, aki úgy fog szeretni téged, ahogyan én.

– Nem akarok másik embert! Térj vissza hozzánk! Űzzétek el a törököket, aztán gyere vissza! – Viola hangja elcsuklott, de nem sírt hangosan. Nem akarta felébreszteni az alvó kisfiukat, Csanádot.

***

Kaba másnap tizedmagával indult a faluból csatlakozni Kapisztrán keresztes seregéhez. Hatan földművesek voltak, akár ő, de velük tartott a molnárlegény, a papnövendék, valamint a bíró két fia. Igazi fegyvert csak az utóbbi kettő hozott, a többieknek meg kellett elégedniük azzal, amit a pajtában találtak: vasvillával, kaszával, csépekkel.

Hogy mire vállalkoztak, akkor vált igazán valóságossá, amikor beérték a keresztes hadat: Kaba nem is tudott addig számolni, ahányan kígyóztak előtte az ország minden tájáról. Leginkább egyszerű emberek tartottak a menettel, nemcsak Magyarhonból – a hangos beszélgetésből néhány idegen szó is kihallatszott. Különféle tájak viseletei, deákok jellegzetes gúnyája, a szerzetesek darócruhája… csak a szívük fölött viselt kereszt volt a közös. Olybá tűnt az egész, mint egy búcsújárás – ahonnan talán nincs visszatérés. Meneteltek a keresztes zászlókat követve, a szerzetesek szenténeke messzire elhallatszott. A nyári forróságban szellő sem rebbent, de senki ajkát nem hagyta el panaszszó. Menniük kellett, ezt mindannyian jól tudták.

Gyalogszerrel értek el Szegedig – lova csak kevesüknek akadt –, majd Kapisztrán vezetésével vízre szálltak. A Tisza alacsony hullámai csupán alig érezhetően ringatták a hajókat, de Kaba ennyitől is szédült. Ő a menet végén utazott, és azt sem bánta volna, ha egy ezrednyi török fogadja a kiszálláskor, csak azért imádkozott, hogy érjenek már partot.

Azonban nem pihenhetett, hiszen mihelyst elindultak, megkapták az ellátmányt, valamint dandárokba osztották őket a kiképzéshez. Kaba jobban örült volna, ha ezzel várnak a megérkezésig, de amikor eléjük állt Illés, a Hunyadi által kirendelt parancsnokuk, inkább csendben maradt.

A nagydarab, mély hangú férfi nem sok időt hagyott nekik. A legegyszerűbb dolgokkal kezdtek: hogyan kell felsorakozni, melyik jelzés mit jelent, miképp hangolják össze a mozdulataikat. Amíg Illés magyarázott, nem tűnt nehéznek, viszont a feladatok elvégzése már keményebb diónak bizonyult. Kaba – és még sok társa – nem szokott hozzá a folyamatos, katonás utasításokhoz. Nehezére esett folyton a felemelt zászló mozgására figyelni, hallgatni, majd azonnal végrehajtani a parancsot, a tengeribetegséggel pedig lehetőleg nem törődni.

Amikor az est leszálltával aludni térhettek, Kaba már gondolkodni sem volt képes. Sokkal fárasztóbbnak bizonyult a gyakorlatozás, mint a több napos menetelés idáig. Rosszul teljesített, ezt ő maga is tudta, ám a nap leszálltával mégsem marasztalták el őket.

Majd holnap jobb lesz. Isten megsegít! – Kaba ezzel a gondolattal hajtotta álomra a fejét.

Jobb is lett. A mozdulatok hamarosan megszokássá váltak, így már fegyverrel is gyakorlatozhattak.

***

– Nézzétek! – A kiáltás a hajó orrában nézelődő fiatal keresztestől származott nem sokkal azután, hogy elérték a Dunát. Kaba először nem akart foglalkozni a dologgal – elég baja volt anélkül is, de amikor egyre több ember tömörült a hajó orrába, őt is elfogta kíváncsiság.

Émelygését legyőzve talpra kecmergett, és a korlátba kapaszkodva feljebb húzódzkodott, hogy átlásson a többiek feje fölött. A folyamot keresztben elzáró, láncokkal egymáshoz erősített török hadihajókat megpillantva azonnal elfeledkezett a rosszullétéről.

A török zászlós vitorlások rendíthetetlen erődként állták útjukat, így kénytelenek voltak a folyó mentén kikötni, és onnan gyalogoltak tovább Száva melletti a táborba.

Kaba görcsösen szorongatta a teste mellett tartott vasvillát – az úgynevezett fegyverét –, és igyekezett nem pillogni oldalra. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, tart a pogányoktól. Azok bezzeg kint álltak a fedélzeten, és csúnya, darabos nyelvükön nyilvánvalóan rajtuk gúnyolódtak. A keresztesek ezt szóra se méltatták. Tudták jól, amit a törökök nem tudhattak: hogy Isten az ő oldalukon áll, és nem engedi, hogy elbukjanak!

***

Amikor megérkeztek a kijelölt helyükre, Kaba rájött, milyen keletről érkező vészt jelzett az üstökös, amit Kapisztrán mutatott, és ami az útjukat kísérte. A városfal előtti mezőt elfoglalták a törökök, és nem is lehetett látni a hadsereg végét.

Elöl az ágyúk és az ostromgépek álltak, mögötte a török tábor húzódott. Színes sátrak között az emberek hangyaként nyüzsögtek, érkezett az ellátmány tevéken, ökrökön, nem messze tőlük egy falkányi kutya hűsölt az árnyékban. A kiépített állások között folyt a munka, de a tábor így is sokkal összeszedettebb képet mutatott, mint az, amit Kaba a saját felén tapasztalt.

Vett egy nagy levegőt, hogy eloszlassa a súlyt a mellkasán. Egy pillanatig sem vonta kétségbe Kapisztrán szavait, miszerint az Oszmán birodalom erős és pusztító csapással készül a keresztény világ ellen, de ilyen sereget elképzelni sem tudott. Még ijesztőbbé vált, amikor tudatosult benne, hogy ezek igazi harcosok, akiket a tapasztalat és a tudás vezet, nem pusztán a hitük.

Kaba körülnézett, és társai arcán ugyanazt a döbbenetet látta, amit maga is érzett. Félt – de nem annyira, hogy megfutamodjon. Elég volt emlékeztetnie magát arra, hogy ha meg nem állítják őket, akkor mindennek vége. Nem lenne bennük irgalom senki iránt. Ha neki halni kell, ám legyen, csak éljenek tovább azok, akik igazán fontosak!

***

Az ezt követő több mint két hét egy esztendőnél is hosszabbnak tűnt, nem tudhatták, mit hoz a holnap vagy akár a következő óra. Ez sokkal rosszabb, pusztítóbb bizonytalanság volt, mint amivel eddigi életében találkozott. Akadt olyan év, amikor imával kelt és feküdt, hogy a hosszú tél ellenére legyen termés, és olyan is, amikor egy szörnyű betegség pusztított a faluban. De ez a vész semmiségnek tűnt amellett, amivel szembe kellett nézniük.

A török sereg látványát még fel sem dolgozta, amikor megérkezett Hunyadi. Ő maga nem is vette volna észre – túlságosan elfoglalta, hogy az ellenséget figyelje –, csak a susmorgásra kapta fel a fejét:

– Itt a híres törökverő! – mondogatták egymásnak az emberek, ahogy feltűnt a Száva mentén a lovas csapat. Az élükön egy zömök, büszke tartású férfi ügetett harci vértben, és egyenesen eléjük ment. A lován ülve felmérte a keresztes sereget, rezzenetlen tekintete elégedetlenséget tükrözött. Végül leszállt a ménről, ekkor lépett elé Kapisztrán, hogy üdvözölje a hadvezért. Nem hallatszott Kabáig, miről beszélnek – bár ha közelebb áll, akkor sem értett volna semmit, hiszen latinul szóltak egymáshoz.

Nem kellett sokat várniuk a kereszteseknek, hogy megtudják, miről folyt a szó: a kereszteseknek a táborban kell maradniuk.

Tehát hiába minden igyekezet és erőfeszítés, a döntő csatában mégis itt ült egy fa tövében, rágta a szikkadt kenyeret, valamint tehetetlenül nézte, miként szállja meg a török a várost, hogyan szórnak tüzet a catapulták a nagyrészt beomlott városfalak mögé.

Nem tehetett semmit – ahogy eddig sem. Csak figyelhette a több napig tartó ágyúzást, majd Hunyadi fényes folyami győzelmét, minek során a török gályák egymás után süllyedtek a Duna fenekére. Míg a víz magyar- és törökvértől vöröslött, Kaba pusztán buzgó imádsággal segíthette a vitézeket, ahogy most is. Pedig biztosra vette, hogy Isten nem azért vezérelte őt és a többi keresztest ide, hogy karba tett kézzel nézze a kereszténység utolsó bástyájának elbukását.

Ekkor újabb tüzek lobbantak a városban – de ez belülről jött, nem a hajítógépek irányából. Kaba azonnal talpra ugrott, hogy jobban lássa, mi történik. A hajnali derengésben csak a házak és a vár homályos sziluettje látszott, és a sűrű gomolygáson egyre több fényfolt szűrődött át.

– Ott futnak! – hangzott a kiáltás a Száva mellől. – Ott szalad a beste!

Kaba a tarisznyájába rejtette a kenyeret, és több keresztessel együtt a parthoz sietett. Onnan már ki lehetett venni az eseményeket. A fellegvárból égő szalmacsutakok hullottak az ostromlókra, az olvadt szurok megtapadt a ruháikon. Akik erre futásnak eredtek, azok az öltözetük alá kapó levegővel csak a tüzet táplálták.

Így nem tudtak védekezni, amikor a keresztesek – azon szerencsések közülük, akiket Hunyadi a várba rendelt – a füstös félhomály rejtekéből rátámadtak az összezavarodott ellenségre. Eddig a házak mögött lapulva várták az alkalmat, hogy előbukkanjanak. Rémült kiáltások és halálsikolyok követték őket – a tűzben és füstben olyannak tűntek, akár a démonok.

Ez véget vetett az ostromnak. Az életben maradt törökök nemcsak a vár környékéről menekültek fejvesztve, de még a város eddig bevett részeit is otthagyták, és visszatértek az ágyúk vonala mögé.

A csatazaj megszűnt, helyette a munka nesze hallatszott. A magyarok nekiláttak megerősíteni a megrongálódott sáncokat, valamint visszahúzódtak a Fellegvárba és a Vízivárba. Senki sem ünnepelt, hiszen nem volt mit. Most visszaverték az ostromot, de mindenki tudta, hogy a következő török offenzíva eléri a célját.

A füst és a korom még mindig a levegőben úszott, megtapadt a sürgölődő katonák verítékáztatta arcán. Hunyadi mindenkit a falak mögé parancsolt, a kereszteseknek is meghagyta, hogy maradjanak a helyükön.

Kaba ezt nem értette: miért nem mentek az átkozott pogányok után? Hiszen futott a gyáva, már amelyik megmenekült… De Kapisztrán főhajtással engedelmeskedett az utasításnak, így ők sem tehettek mást. Pedig az öreg szerzetes arcán is látszott, hogy mekkora kín itt lenni tehetetlenül az Úr parancsával szemben.

Így Kaba visszaült a helyére a fa tövébe, és a várfalat figyelte. Maga sem tudta, miért, hiszen az ágyúk elnémultak az ostrom végeztével, a várbeliek pedig inkább a belső sáncokat igyekeztek helyrehozni, a férfi mégsem tudta levenni a szemét a romról.

Egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes. Öt karcsú alak lopózott elő, és egymás után kapaszkodott fel a vár előtti dombra. Kaba szíve nagyot dobbant, amikor rájött, hogy nem katonák – hanem keresztesek, akárcsak ő. Öt fiatal keresztes íjjal és tegezzel a hátukon.

Mihelyst elfoglalták a helyüket, felajzották az íjakat, és lőni kezdtek, miközben így kurjongattak:

– Elfutottatok, ti gyávák? Ezt nektek!

Kacagtak és gúnyolták a törököket, a keresztesek táborában pedig egyre többen biztatták az íjászokat. Azoknak nem kellett több: egymás után lőtték ki a nyilakat. Közülük csak kevés ért célt, de ez is bosszantónak bizonyult az ellenség számára.

Egy török parancsnok intett néhány szpáhinak, akik megindultak a védtelen íjászok felé. A kereszteseknek ez elég volt: egyre többen, egymás után jöttek ki a várból, hogy társaik védelmére keljenek. Újabb csata vette kezdetét, ezúttal a városfal alatt.

Kaba keze a vasvilla nyelére szorult, foga összecsikordult a visszafojtott indulattól. Gúzsba kötve érezte magát, és bármit megadott volna, hogy ott lehessen a túlparton a többi keresztessel. A lába ösztönösen vitte a Száva partjáig, ott azonban megállt.

Nem messze mellőle csobbanás és evezők hangja hallatszott, mire Kaba odapillantott. A ringatózó csónakban Kapisztrán János ült, mellette a hosszú keresztje, és a túlpartra tartott. A diadalordítás magától szakadt ki a mellkasából, egybeolvadt a mellette állók hangjával, aztán fegyverét magasba tartva a parton álló dereglyék egyikéhez sietett. Ezúttal nem utasította őket senki, mégis tudták a dolgukat: sorban elhelyezkedtek a padokban, a hátra maradt két ember elindította a csónakot, majd ők is beugrottak a többiek mellé.

A hajnalvörössé vált Száván egyre több csónak indult, Kaba megfeszült testtel várta a zökkenést, ami a partra érést jelezte. A folyónak ez az oldala telesen más volt, mint a táboruk. A fenyegetés itt még valósabbnak tűnt, ám a véráztatta földre lépve a szívébe sosem tapasztalt elszántság, karjába erőt költözött. Biztosan tudta, hogy Isten most velük van, és nem engedi veszíteni a népét.

Kapisztrán ekkor megállt, és szembe fordult a keresztesekkel. A közelében állók mindannyian elhallgattak, úgy várták a szerzetes szavait. Szemében elszántság égett, alakja magasabbnak tűnt. Végignézett az emberein, majd érces hangján ezt kiáltotta:

– „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!”¹

Azzal a hosszú keresztjét a magasba tartva elindult, egyenesen a törökök felé, a keresztesek pedig Isten nevét kiáltva szabadultak neki az ellenségnek.

Kaba nem áltatta magát azzal, hogy túlélheti, sőt! Soha nem volt ennyire tudatában, hogy itt és most meghalhat, de a félelem messzire elkerülte. Csak azt kérte Istentől, hogy legyen pogány, aki az ő keze által vész oda.

Az ágyúk vonalát hamar elérték – ám azok üresen ásítottak feléjük halált hozó fekete szájukkal, hiszen az őket kezelő keresztény zsoldosok addigra messzire menekültek. Az elöl haladó keresztesek már elérték a török tábort, és a fegyverek csattogása és a kiáltások még jobban feltüzelték az embereket.

Kaba az utolsó néhány métert futva tette meg, és lendületből belevágta a vasvillát az első szembe kerülő törökbe, majd fegyverét kihúzva újra támadt. Azonban az ellen nem fogta menekülőre, sőt! Már a török lovasság dübörgését is hallani lehetett.

Ekkor mély robaj remegtette meg a levegőt és a földet alatta, mire Kaba ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Amikor felpillantott, látta, hogy a várból kitörő magyarok elfoglalták és a törökök ellen fordították a saját ágyúikat. Közben a magyar nehézlovasság is kirontott Hunyadi vezetésével, neki a janicsároknak. Kaba ebben a pillanatban érezte biztosan, hogy győzni fognak, és ez megsokszorozta az erejét. Isten nevét emlegetve küzdött tovább, míg a jobb karjába hasító fájdalom össze nem görnyesztette. Egy török lándzsa fúródott a felkarjába, teljesen felnyársalva azt.

Azonban a gaz pogány nem szúrhatott még egyszer, hiszen egy keresztes társa Kaba segítségére sietett. A férfi csak arra volt képes, hogy köszönetet biccentsen. Kihúzta ugyan a karját felnyársaló fegyvert – a lándzsahegy alatti bojt néhány szála a sebben ragadt, a zekéje ujját vörösre áztatta a vére. A keze az ujja hegyéig zsibbadt, képtelen volt újra fegyvert ragadni. Biztosra vette, hogy nincs tovább, ennyi volt, ezért csak lehajtott fejjel, imát mormolva várta az újabb csapást. Imádkozott a győzelemért és a családjáért, imádkozott, hogy a lelke mihamarabb az Úrhoz térjen.

Azonban a végső csapás elmaradt – Kaba el sem tudta hinni. Pedig ott térdelt könnyű célpontot kínálva, nem értette, miért nem találta még el senki. Aztán felpillantva nem akart hinni a szemének: a magyarok már bent jártak a színes sátrak között, a törökök pedig menekülőre fogták. Úgy tűnt, végleg. A háborút megnyerték, de a csatazajt nem váltotta fel örömujjongás. Senki sem akarta elhinni, hogy tényleg vége.

***

Már alig maradt levél a fákon, amikor Kaba és három másik földije elérték a faluhatárt. A bíró kisebbik fia – képzettebb fegyverforgató lévén – a folyami csatában vett részt, ahol a vesztét lelte, míg két földműves a végső csatában maradt ott. A papnövendék a szerzetesekhez csatlakozott, míg másik két embert a töröknél is nagyobb és pusztítóbb ellenség ragadta a halálba: a táborban dúló pestis.

Ez hiúsította meg azt a törökellenes hadjáratot, amihez a keresztesek boldogan csatlakoztak volna. Először Hunyadit, majd hetekkel később Kapisztránt is elvitte a kórság, így a kereszteseknek nem volt miért maradniuk.

Szívükben gyásszal, ajkukon szenténekekkel haladtak, egyre kisebb csapatban. Léptük üteme csak akkor élénkült fel, amikor meglátták a falu templomának szegényes tornyát.

A viszontlátás egyszerre volt boldog és szomorú: örültek a visszatérőknek, és gyászolták az ott maradtakat.

Noha Kaba a harcban – sőt, ha az Úr nem rendeli másképp, a hadjáratban is – kész volt feláldozni az életét, mégis örömkönnyeket csalt az arcára, amikor a kisfia tárt karokkal szaladt felé, Viola pedig az ajtóban várta őt ölében az egyhónapos pici lányával. Hálás volt Istennek, amiért ezt megérhette.

Kaba jobb karja élete végéig gyenge maradt a lándzsa okozta seb miatt – de erre a harci sérülésre büszke volt. Nemcsak gyerekeinek, de unokáinak is mesélhette, milyen volt Kapisztrán János keresztje alatt megvívni a hazáért.

Vége

---

1: Újszövetség, Pál levele a philippibeliekhez 1,6. A feljegyzések szerint Kapisztrán ezekkel a szavakkal fordult a híveihez, mielőtt csatába vezette volna őket.

A pontozási szempontokat innen könnyedén kimásolhatod.