A hulló csillag — 4. szerző, főtörténet

Leírás: Bradley üstökösként tündököl a filmgyártás egén – majd ugyanígy el is tűnik a süllyesztőbe a némafilmkorszak végével. Már csak centjei maradtak az egykori vagyonából, amikor az egykori kollégája munkát ajánl neki. Élete szerepét, bár ezúttal nem filmben kell megcsillantania a tehetségét.

Korszak: egyetemes, 20. 1918–1939

Jellemzők: Dráma

Figyelmeztetések: Durva beszéd

Korhatár: 14

Megjegyzés: A címbe direkt tettem bele a plusz szóközt. 🙂

Szavak száma: 9506

 A hulló csillag

Bradley még egyet szippantott a cigarettából, mielőtt eloltotta volna. Torkát ingerelte a keserű füst, de lent tartotta, ameddig csak bírta, majd összegörnyedt a rátörő görcsös köhögéstől. Fájt a torka, a mellkasára súly nehezedett.

Az újságpapírba tekert olcsó dohány füstje áporodottan megült az alagsori szobakonyhában, besárgította a felhólyagosodott tapétát és a függönyöket. Bradley kortyolt egyet a csempésztől vásárolt olcsó rumból. Újabban arra sem vette a fáradságot, hogy pohárból igyon, egyenesen az üveget emelte a szájához. Egyedül a fásultság tartotta vissza attól, hogy felkeljen és leköpje az ajtóra szegelt filmplakátot. Maga sem értette, miért nem szaggatta még le, pedig gyűlölte látni. Nem akadt olyan részlete a nyavalyás papírnak, ami nem töltötte el haraggal: a hivalkodó betűk, a babarcú, szőke loknis szépség, a giccses, virágos háttér… De leginkább a magabiztos mosolyú, katonaruhát viselő bajszos férfi látványa hozta ki a sodrából.

Bradley Bellamy. Vagyis eredeti nevén Collingwood. Ő maga. Vagyis volt, nagyjából egy évvel ezelőttig. Akkoriban a szerencséjét nem akarta elhinni, most pedig a nyomorát.

Egy iowai farmról szökött meg Los Angelesbe a szülői szigor és az elszigeteltség elől hat évvel ezelőtt. Nem vágyott fényes karrierre, ezért el is fogadta az első munkát, amit kínáltak: beállt rakodómunkásnak a kikötőbe. Ez a munka nem bizonyult nehezebbnek a földművelésnél, és sok új embert megismerhetett így, szóval élvezte az új helyzetet.

Filmstúdiókról akkor még nem is álmodott – biztosra vette, hogy a szerencsétlen vidéki senki oda még takarítónak sem kellene. Aztán a szerencse egy részeg estén talált rá. Néhány munkatársával összedobtak egy kis pénzt néhány üveg csempészett rumra, és alaposan a pohár fenekére néztek. Hajnaltájt, amikor elfogyott az ital, elindultak hazafelé, de mivel Bradley még egy cseppet sem volt álmos, úgy döntött, sétál egyet a part mentén, és nézi a hajókat meg a tengert.

A levegő fülledt és párás volt, de a kínzó hőség helyét éjszakára kellemes langymeleg vette át. Bradley a vállára vetette a zakóját, a vászoningje felső gombjait pedig kioldotta. Körülötte pálmafák bólogattak, a kikötő poros benzinszagát még nehezebbé tette az út mentén nyíló egzotikus virágok illata. A hajók között ezúttal egy elegáns, karcsú yacht is ringatózott, az ablakaiból áradó fényt szétszórták a tenger hullámai. Párok fekete sziluettje ropta a partra is élesen kihallatszó jazzre, amitől Bradleynek is táncolhatnékja támadt.

Körülnézett, de a parton egy lelket sem látott. Zsebében egy árva cent sem maradt, hajlékként a koszos, zsúfolt munkásszálló várta – de abban a pillanatban úgy érezte, ő is egy a jacht vendégei közül. Józanul csak leült volna, hogy gyönyörködjön a látványban, de most fogta a zakóját, és egyik karját a vállán átvetve, másik karját tartva táncra perdült.

Úgy, ahogy az első mozifilmjében látta. Mintha ő lenne a főszereplő, a kopott, viseletes zakó pedig a szépséges szőke színésznő. Csak behunyta a szemét, és a zene ütemére mozdult, ahogy az akadozó, fekete-fehér filmkockákon az az öltönyös, kalapos férfi. Az ütemet minden tagjában érezte, és lehunyt szemmel átadta magát a jazznek.

Elképzelte, hogy most úgy csodálják, tátott szájjal, ahogy annak idején gyerekként ő maga meredt a vászonra, és erre a gondolatra szélesen elmosolyodott.

Csak akkor vette észre, hogy tényleg akadt közönsége, amikor a szám véget ért, és a fedélzetről taps és éljenzés fogadta. Bradley felpillantott, majd hátrahőkölt, amikor meglátta a jacht korlátján könyöklő hölgyeket és urakat. Gazdagok voltak, ez sütött róluk: a nők mélyen kivágott, rövid ruhát viseltek, olyat, amit Bradley eddig csak a magazinok címlapján látott, bubifrizurájukat tollakkal vagy művirágokkal díszített hajpánt szorította. Az urak mellettük elegáns öltönyben, fényes lakkcipőben, jólfésülten… És mindannyian nevettek meg tapsoltak.

Bradley egy csapásra kijózanodott –fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie. Azt sem tudta megállapítani, hogy vele nevetnek-e vagy rajta. Végül úgy döntött, akármelyik is az igaz, nem fog az úri népek derültségére és kárörömére fülét-farkát behúzva elsomfordálni.

Bemutatott egy színpadias meghajlást, majd a zakó ujját megemelve úgy tett, mintha a táncpartnere is köszönné a figyelmet, amit a közönsége még erősebb tapssal jutalmazott. Bradley elkönyvelte magában, hogy mégiscsak tetszhetett nekik a produkciója. Nem tudhatta, hogy tényleg így gondolták-e, de az eddigi jó kedvét nem volt hajlandó rágódással tönkretenni, így még egyszer meghajolt, és ment is tovább.

Alig jutott pár méterre, amikor lépteket hallott maga mögül. Egy nagydarab férfi szaladt utána, elegáns öltözete alapján a hajóról, és ránézésre inkább tűnt személyzetnek, mint vendégnek.

– Álljon meg! – szólt utána, mire Bradley megtorpant. Nem értette a dolgot, de türelmesen bevárta a férfit.

– Mit parancsol? – kérdezte rosszat sejtve.

– Velem tartana a hajóra?

– Tessék? – lepődött meg Bradley, majd elkomorodott. Úgy sejtette, az úri közönség rajta óhajt tovább szórakozni, de köszönte szépen, az előbbi hírnévtől többre nem vágyott.

– Mr. Madden arra kért, hogy kísérjem önt a yachtra.

– Mr. Madden? Ő meg kicsoda?

– A yacht tulajdonosa és az est főszervezője.

Bradley felvonta a szemöldökét, de pár másodperc hezitálás után a kíváncsisága győzött, ezért bólintott, majd követte a férfit. Elhatározta, hogy nem fog bolondot csinálni magából. Ha kiröhögik vagy rá akarják venni valami ostobaságra, még be is olvas nekik, utána otthagyja a díszes társaságot!

Hamarosan a yacht egyik kabinjában találta magát, távol a mulatozóktól, és Mr. Madden felajánlotta neki élete lehetőségét: egy próbafelvételt az MGM stúdiójában. Bradleyt ez annyira megdöbbentette, hogy azonnal ráállt.

Később arra sem emlékezett, hogyan és mikor ért haza. Azonban az álom nem akart véget érni másnap sem. Reggel egy taxi várta, ami elszállította a próbafelvétel helyszínére. A feladat egyszerű volt: táncoljon. Bradley megtette, amit tudott, noha a legkisebb esélyét sem látta a sikernek – ám még véget sem ért a dal, a rendező máris hazaküldte a meghallgatásról a többieket, és kimondta: Bradleyé a szerep.

A férfi ezt követően nagy mellénnyel felmondott a kikötőben, a családjának pedig hosszan megírta, hogy soha többé nem akarja látni őket, sem az ócska porfészket, amit volt szerencsétlensége otthonának nevezni, aztán belevetette magát ebbe az új, csodálatos életbe.

Ez pusztán három évig tartott: ugyanis Bradley egyedül a némafilmekre volt alkalmas. Hiába a jó megjelenés, a magabiztos mozdulatok, a tökéletes átélés, ha a hangja leginkább egy rekedt öregasszonyéra emlékeztet. Ezt a hibáját nagyvonalúan elnézték neki egy darabig. Utána pedig elfeledkeztek róla.

Sokan emlegették, hogy üstökösként tűnt fel a semmiből, csak azt senki sem említette, hogy az üstökösök oda is tartanak – a semmibe. Bradley kimondhatatlanul igazságtalannak tartotta. Hiszen mennyivel nehezebb némán, csak gesztusokkal átadni a nézőknek az érzelmeket, és elmesélni nekik a cselekményt! A hangosfilmesek bezzeg! Nekik egyszerű.

Bradley egy darabig kitartóan járt a meghallgatásokra, de sokszor még a kamera elé sem engedték. A három év alatt megszerzett pénz a szeme láttára folyt el. Egy darabig tartotta a látszatot, hogy minden rendben, de végül feladta. Nem szólt senkinek – még annak a nagyon kevés megmaradt barátjának sem, akik még szóba álltak vele –, csak eladta a hollywoodi lakását, és keresett magának egy kikötő közeli olcsó albérletet. Csontsoványra fogyva, a keserűség sötét árnyékával a szeme alatt, bajusza nélkül fel sem ismerték.

A kikötőt kerülte, hiszen a távozása után nem akart az egykori főnöke szeme elé kerülni, ahogy hazautazni sem volt képe, miután olyan nagyképűen megtagadta őket. Akkor még jogos bosszúnak tűnt a zöld hajnalban kelésekért, a kemény fizikai munkáért és a túl sűrűn mért atyai pofonokért, de mostanra még ezt is visszasírta. Persze, érkezett válasz a hosszú, sértegetésekkel teli levelére – csak Bradley annak idején aztolvasatlanul a tűzbe dobta.

Keresett ő munkát, de a színészeten és a földművelésen kívül semmi máshoz nem értett, így nem is alkalmazták, és cseppet sem vigasztalta a tudat, hogy nem ő az egyetlen, aki napról napra tengődik. A pénzéből egyre kevesebb maradt, és ha sikerült is alkalmanként elcsípni valami munkát – cipőpucolóként vagy újságkihordóként –, többet költött, mint amennyit megkeresett.

Mostanra már az utolsó dollárok csörögtek a pénztárcájában. Legszívesebben ezt mind elitta volna, hogy aztán a tengerbe vesse magát, de aznap még arra sem érzett erőt, hogy felkeresse a szeszcsempészeket.

Sóhajtott, és letépett még egy csíkot az újságból, hogy cigarettát sodorjon, ám amikor meglátta az egyik filmstúdió nevét a papírcafaton, visszaillesztette a helyére, és elolvasta a hirdetést.

Statisztát kerestek, elég jó pénzért. És nem is az az átkozott MGM. Noha az újság tegnapi volt, a válogatást csak a következő hétre írták ki.

Az ajánlat nagyon csábítónak tűnt. Igaz, nem írták, hogy némafilm lenne, de ki tudja… Lehet, hogy az adott szerephez nem kellene megszólalnia. És ha így van, nincs, aki ne őt választaná!

Bradleyn régen nem tapasztalt izgalom lett úrrá. A józan esze azt súgta, hogy csak áltatja magát, de a remény erősebbnek bizonyult. Kiborította az asztalra a pénzét, és összeszámolta az érméket. Kevés volt, de arra még épp elég, hogy egy hétig kihúzza, és még az oda-vissza útra is maradna. Igaz, ha a próbafelvétel mégsem jön be, akkor az albérlet következő részletét már nem tudná fizetni, de… úgy döntött, ennek megoldásán majd gondolkodik akkor, ha tényleg kudarcot vall.

***

Bradley elhatározta, hogy spórol az egy hét alatt, de ezelőtt soha annyi cigarettát nem szívott el, mint most. A kevés megmaradt ruháját próbálgatta – átkozta magát, amiért nem hagyott meg egy szettet a drága öltönyeiből –, és a keskeny fürdőszobatükör előtt gyakorolt.

Ám nem tetszett neki a látvány. Nikotintól szürke bőr, sötét karikák a szeme alatt, lesoványodott arcán kiugró pofacsont… Így hiába próbálta előcsiholni magából azt az átélést, amivel annak idején játszott, saját maga is érezte, hogy csak erőlködik.

Végül elérkezett a meghallgatás napja. Bradley úgy érezte, ez az utolsó hajszál, ami ebben a világban tartja őt. Mint egy halálraítélt, úgy ment a stúdióba, minden remény nélkül. A stúdió előtt kígyózó hosszú sort már csak fásultan nyugtázta, és elvegyült a legérdektelenebbnek tűnő csoportba. Kizártnak tartotta, hogy nem küldik haza az embereket, mire egyáltalán sorra kerülne.

Azonban hiába húzta meg magát a csapatnyi gyári munkás külsejű fickó között, valaki mégis a nevén szólította:

– Bradley! Bradley Bellamy! Hogy vagy, drága cimborám? – A derűs kiáltás a szemben lévő épületből kilépő férfitól származott. Alan Day, vele Bradley játszott már egy filmben párszor. Alan akkor még nagyon fiatal volt, alig múlt tizennyolc éves, de megjelenése és kisugárzása már akkor is érettebbnek mutatta, mint a legtöbb vele egykorút. A higanymozgékonyságú kölyök folyton nyüzsgött, még a forgatások szüneteiben sem pihent. Csak megszólalt, és máris övé lett a rivaldafény, és végig a népszerűségben sütkérezett. Neki meg sem kottyant a váltás a hangosfilmekre – számára az csak még egy lehetőség volt, hogy többet mutasson a tehetségéből.

Bradley úgy tett, mintha észre sem venné, ám ekkor Alan egyenesen hozzá szaladt. Léptei olyan könnyedek voltak, mintha rugókon járna, arca ragyogott a viszontlátás örömétől.

Ekkora már mindenki őket nézte. Bradley el akart süllyedni, de végül összeszedte magát, és udvariasan biccentett.

– Annyira boldog vagyok, hogy látlak! – viszonozta az üdvözlést, bár leginkább a pokol fenekére kívánta a kölyköt. Sejtette, hogy csak azért csapott ekkora feltűnést, hogy megalázza őt, hiszen sosem voltak különösebben jó barátok. Igaz, ellenségek sem, inkább csak tartották a tisztes távolságot, mint a jelenkori és a leendő sztár.

– Ezer éve nem láttalak! Úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el, hogy megy a sorod? – Alanből csak úgy záporoztak a szavak, majd észbe kapott: – Tudod mit? Ne itt mondd! Úgyis hazaindultam, ugorj fel hozzám, és megbeszéljük!

– De én… – intett Bradley a meghallgatás részleteit tartalmazó falragaszra, mire Alan csak legyintett:

– Hagyd már, nem maradsz le semmiről! – mondta, és megragadta Bradley karját, hogy elvonszolja onnan. A férfi annyira megdöbbent, hogy tiltakozni sem maradt ereje. Még hátraforgott az élete talán utolsó lehetősége után, aztán felvette Alan lépteinek a tempóját.

Végül is, az egész úgy kezdődött, hogy hagyta magát sodorni az árral. Lehet, hogy ha ilyen alapon dönt, ezúttal is szerencsével jár?

Tehát csendben követte Alant a hófehér, elegáns Mercedes Benzig. A sofőr már messziről nyitotta nekik az ajtót, és uraknak kijáró meghajlással köszöntötte őket. Bradley nem tudott elfojtani egy keserű fintort – nem rég még neki is kijárt ez a tisztelet.

– Hazamegyünk! – adta meg Alan az útirányt, majd Bradley felé fordult: – Szóval, mi a helyzet veled?

– Semmi jó – felelte tömören a férfi. Már a kérdést is hülyeségnek tartotta, hiszen nem nyilvánvaló?

– Igen, hallottam, hogy nem találtad a helyedet. Hogyhogy? Mármint tudom, a hangod… De semmi más munka nem akadt számodra Hollywoodban?

– Nem értek máshoz. – Nehezére esett kimondani. Belegondolt, hogy még a volánnál ülő fekete sofőrnek is jóval több helye van itt…

– Senki sem tudott segíteni? Pedig annyi ismerősöd volt!

Bradley erre csak felmordult. Ismerősök, persze. Akikkel szorosabb – vagyis azt hitte, szorosabb – kapcsolatban állt, csak a hírnevét és a pénzét lesték, viszont azokhoz, akik tudtak is volna tenni érte, nem mert segítségért folyamodni. Egyszerűen képtelen volt helyezkedni, újba pedig nem mert belefogni. De ezt pont Alennek kellene elmesélnie?

– Ez már múltidő – bökte ki végül.

– Mindenesetre én kerestelek már egy ideje. – Alan az ezüst cigarettatárcájából kivett egy szálat, majd Bradleyt is megkínálta. Ő egy pillanatig hezitált, nem akart alamizsnát elfogadni, de… Olyan régen szívott már igazi, jó dohányt. Így végül némi önutálattal, de elvett egy cigarettát.

– Miért?

– Mert tudtam, hogy megszorultál, pedig van egy ismerősöm, akinek pont egy hozzád hasonló őstehetségre lenne szüksége.

– Tényleg? Milyen filmhez? – Bradley meglazította a nyakkendőjét, hiszen már a hír hallatán is melege lett. Próbálta magát lenyugtatni, hiszen még azt sem tudja, miről van szó. Ha hangosfilm vagy színpadi szerep lenne a feladat, felesleges reménykedni.

– Nem filmhez. De majd ha hazaértünk, elmondom, jó? – Alan a sofőr felé biccentett a fejével.

Bradley bólintott, jelezve, hogy érti, bár a szemöldöke magasra szökött. Milyen titkos dologra célozhat, hogy még nagyvonalakban sem lehet róla beszélni?

Az út további részében Alan mesélt a legújabb filmjéről – egy musicalről –, amiből még énekelt is pár dalt. Bradley, próbált jó képet vágni ahhoz, hogy ifjú volt kollégájának még az énekhangja is tökéletes. Hamarosan begördültek az elegáns villa garázsába – és Bradley magában megjegyezte, hogy ilyen ház neki még fénykorában sem jutott. Azonban nem állhatott meg sokáig nézelődni, mert Alan kivett a bárszekrényből egy üveg whiskyt és két poharat, majd a parkszerűre kialakított hátsó udvarba vette az irányt.

Hófehér, virágzó hibiszkuszszegélyezte kavicsút vezetett a mesterséges tóig, ami mellett egy kerti hinta állt. Alan letette a palackot és a poharakat a kisasztalra, töltött maguknak, majd helyet foglalt a hintában.

– Parancsolj! – Alan átnyújtotta a whiskyt Bradleynek, majd maga mellé mutatott.

– Miről lenne szó? – kérdezte a férfi fojtott hangon.

– Miért suttogsz? Nem hall itt senki. De amúgy jól sejted, nem túl törvényes az, amire kérlek, szóval ha nemet mondasz…

– Akkor?

– Akkor pusztán arra kérnélek, hogy ne fecsegd ki. Bár ha jól tudom, neked nem is lenne kinek – vont vállat Alan pimasz félmosollyal. Azért csak hallgasd meg. Hidd el, nagyon megérné.

– Csupa fül vagyok. – Bradley belekortyolt a whiskybe, és jólesőn megborzongott. Ez az ital sokkal finomabb volt, mint bármi, amihez az utóbbi időben hozzájutott.

– Nos… gondolom, kitaláltad, hogy ezt nem az orvos írta fel nekem – bökött Alan a fejével a palack felé.

– Nem fogok beállni csempésznek – közölte a férfi határozottan. – Ezt megtehettem volna régen is, de…

Alan ekkor felemelt kézzel csendre intette őt.

– Nem csempésznek kellenél. Annak akármilyen söpredéket be lehet szervezni, és ennél te többet érsz.

– Akkor mit kellene tennem? – vetett a férfi értetlen pillantást Alanre.

– Pontosan én sem tudom. Majd a Milady elmondja a részleteket. De az biztos, hogy a színészi kvalitásaidra lesz a leginkább szükség.

– Ha csak erről van szó, miért nem te csinálod? – vonta fel a szemöldökét Bradley.

– A Milady szerint nem én vagyok a megfelelő ember a feladatra. Mostanában túl sokan vannak körülöttem.

Bradley erre csak hümmögött, és elgondolkodva nézett maga elé. Bűzlött neki a dolog, de ugyanakkor kíváncsivá is tette. Maga a feladatra is, de sokkal jobban felcsigázta az érdeklődését az a bizonyos Milady. Az álnévről A három testőr Milady de Wintere jutott az eszébe, és bár tudta, hogy ez már elég ok kellene legyen a visszavonuláshoz, mégsem kezdett szedelőzködni.

– Tegyük fel, hogy elvállalom. Mit kapnék cserébe?

– Nagyon sok pénzt.

– Mit takar ez a nagyon sok egész pontosan?

– Ezt a Miladyvel kell megtárgyalnod – felelte Alan. Bradley elgondolkodva nézett maga elé. Kellett neki a pénz, de megéri vajon a kockázat?

– Mennyire üthetem meg a bokámat, ha elvállalom? – bökte ki végül.

– Valamennyi kockázat mindig van, de ne aggódj, téged úgysem dobnak be a mélyvízbe.

Bradley azért aggódott, bár értékelte, hogy nem szépítik az ügyet. A férfi csendben töprengett, egymást kergették a fejében a gondolatok. Valószínűleg Alan – és a Milady is – tud a szorult helyzetéről. Könnyű célpont. Azonban ha csőbehúzás lenne, akkor nem mondták volna meg, hogy törvénybe ütköző dologra próbálják rávenni.

– Szóval? – kérdezte végül Alan, majd töltött maguknak még egy pohár italt.

– Ezt még át kell gondolnom.

– Persze, megértem – bólogatott Alan helyeslőn. – De tudod, mit? Hallgasd végig a Milady ajánlatát, és utána dönts.

– Lehet neki nemet mondani? – kérdezte Bradley szemöldök ráncolva.

– Már miért ne lehetne? Ő is csak ugyanolyan ember, mint mi. Ha kellő tisztelettel utasítod vissza, nem fog megharagudni.

– Azt mondod? – Bradley hitte is, nem is. Ez így túl egyszerűnek látszott.

– Ugyan már, mikor vertelek át én téged? – Alan majdhogynem sértődöttnek tűnt. Hüvelykujjával megbökte a kalapja szélét, amitől az kissé hátracsúszott a fején, tekintetéből sütött a szemrehányás.

– Nem csaptál még be – ismerte el Bradley, de magában hozzátette, hogy eddig nem is igen akadt alkalma tesztelni Alan szavahihetőségét.

– Akkor hol itt a probléma? Figyelj, ha a Milady mégis megorrolna rád, majd tartom én a hátamat.

Bradley egy pár másodpercig hezitált, majd megadta magát:

– Rendben, meghallgatom az ajánlatot.

– Nagyszerű! – veregette vállon őt Alan, mintha csak régi jó barátok lennének. – Felhívom a főnökasszonyt, addig várj itt!

Azzal a színész felpattant, és a házba sietett, így vendége magára maradt. Bradley lassan ringatni kezdte a hintát, miközben kiitta a whisky maradékát. Találgatta, hogy vajon mit akarnak rábízni, mihez kellene pont ő. Sejtette, hogy okosabb lenne, ha inkább nem is folyik bele a dologba, de akkor mihez kezd? De talán nem is kell ezen gondolkodni. Eddig sem tette, csak üstökösként haladt a maga útján.

Még húsz perc sem telt el, mire Alan visszatért az arcán pimasz mosollyal. Lerítt róla, hogy elégedett a tárgyalás eredményével.

– Jó hírem van! A Milady már holnap találkozni akar veled! – újságolta lelkesen.

– Azt ugye mondtad neki, hogy még nem egyeztem bele semmibe?

– Persze-persze! Hiszen ezt beszéltük meg, nem?

***

Bradley egy órával később visszatért a koszos, lerongyolódott albérletbe. Alan háza után még sivárabbnak látta a nikotinsárga falakat és a szúrágta bútorokat. Gyűlölte a helyet, sokkal jobban, mint bármikor.

Utálta a helyzetét, de saját magát még jobban. Az asztalon még ott hevert az újság hirdetéssel felfelé, rajta még egy csík előkészített dohánnyal.

Bradley fogta az egészet, és gombócba gyűrve behajította a szemetesbe. Legszívesebben utána dobta volna az Alantől kapott alamizsnát is – hiszen a kölyök volt oly kedves, hogy csomagolt neki az előző napi vacsoramaradékból mondván, ezt úgysem enné meg senki. Emellett a zsebébe tömött tíz szál cigit, valamint egy húszdollárost. Bradley tudta, hogy vissza kellett volna utasítania, hiszen a fenébe is, ő nem egy szakadt koldus. Aztán belegondolt. Az. Tényleg az. Egy szakadt koldus, semmi más. Így a büszkeségét félretéve lakmározni kezdett a sültből és a krumpliból. Miután jóllakott, és hátradőlve beleszívott a cigarettába, már csak azt bánta, hogy nem kért egy palackkal abból a finom whiskyből.

Másnap reggel Bradley egyre idegesebben járkált a lakásban. Alan azt mondta, hogy a Milady majd autót küldet hozzá délre, de a férfi már reggel héttől tűkön ült. Étvágytalanul megette a maradék sültet, de leginkább csak azért, mert az utóbbi hónapok koplalása megtanította neki, hogy tisztelje az ételt. Nem akart semmit kidobni.

Fogalma sem volt, hogy mit várhat ettől a találkozótól. Bár a józan esze azt súgta, alighanem kénytelen lesz visszatérni ide, minduntalan arra gondolt, mire költhetné azt a sok pénzt. Egyre inkább a zsebében érezte a jutalmat.

Alig múlt dél, amikor csengettek az ajtón, és Bradley még úgy is összerándult, hogy számított rá. Kint egy egyszerű, jellegtelen autó várta – egy régebbi gyártású semmilyen barna Ford T-modell. Bradley meglepődött, hiszen olyan autócsodára számított, mint amilyen Alané, de jobban belegondolva… egy olyan láttán az egész környék felbolydulna, és jelen esetben ez nem lenne szerencsés.

Miután beszálltak a járműbe, Bradley megállapította, hogy ilyen mogorva, szótlan fickót, mint ez a sofőr, még életében nem látott. Egy szót sem szólt hozzá, de még rápillantani is alig akart. Csak némán vezetett keresztül a városon, míg hosszú kerülőutakon át eljutottak a város egyik legelegánsabb étterméig. Bradley sóhajtva nézett végig magán, és arra a következtetésre jutott, hogy semmi keresnivalója nem lenne egy ilyen környezetben. Jobb öltözéke azonban nem akadt, és a Milady valószínűleg úgyis tudja, hogy a külseje jelen helyzetében nélkülöz minden előkelőséget.

Belépett a helyiségbe, és körülnézett: ebédidő lévén minden asztal foglalt volt. Bradley mindjárt a Miladyt kereste a tekintetével, és már bánta, hogy nem kérdezett róla többet Alantől.

– Elnézést, uram! – szólalt meg mellette az egyik pincér. Bradley már magyarázkodni akart, hogy találkozója van, ám a férfi ekkor folytatta: – Ön Mr. Collingwood, ugye?

– Én vagyok.

– Jöjjön utánam! – intett a pincér, és elindult át az asztalok között. Bradley párszor ebédelt már itt fénykorában, de az étterem ezen részén még nem járt. Egy ajtó nyílt a terem végéből egy kis folyosóra, ami egy négyasztalos kicsi teremben végződött. Itt ajtó már nem volt, csak egy gyöngyfüggöny választotta el a folyosótól. A pincér pár lépéssel beelőzve Bradleyt szabaddá tette neki az utat, és a férfi végre megláthatta a Miladyt.

Bradley csalódottan látta, hogy a sarokban ülő nő egyáltalán nem szép, és még különösebben elegánsnak sem mondható. Keskeny ajkán vérvörös rúzs csillogott, rövid, egyenes bubifrizurája tartás nélkül simult a koponyájára. Orra előreugrott, míg álla túlságosan kicsinek tűnt. Szürke nyári kiskosztümöt viselt, aminek csak az anyaga tűnt különlegesnek. A mellette álló asztalnál két nagydarab, öltönyös fickó ült – a testőrei.

– Mr. Collingwood! – A Milady felkelt, és kecses léptekkel az érkezőhöz lépett, és a kezét nyújtotta. Apró tenyeréhez képest aránytalanul hosszú és vékony ujjakkal rendelkezett, és Bradley úgy érezte, bőre forrósága égeti.

– Üdvözlöm, Milady – hajolt meg kissé előtte. A gesztus elnyerte a nő tetszését, legalábbis arckifejezéséből erre lehetett következtetni. Visszaült a helyére, és intett Bradleynek, hogy foglaljon helyet szemben vele.

– Alan mennyit mondott magának? – kérdezte.

– Nem sokat. Csak annyit, hogy színészként tartana igényt a szolgálataimra.

– Pontosan. Bradley… szólíthatom így?

– Természetesen – bólintott a férfi.

– Megtisztel. Tudja, nagyon szerettem a filmjeit. Egy kicsit szerelmes is voltam magába. Ne értsen félre, csak amolyan kamaszos rajongással. – A Milady arca szebbnek látszott a nosztalgikus mosolytól.

– Köszönöm – mondta Bradley szerényen. Jólesett neki a dicséret, rég volt része ilyenben.

– Ezért gondoltam magára először. Egy nagyon fontos feladatot szeretnék önre bízni.

– Miről lenne szó?

– Legyen öngyilkos. – A rideg szavak hallatán Bradley megborzongott.

– Tessék? – hőkölt hátra, mire a Milady apró kacagást hallatott.

– Nem igaziból. Elég lesz, ha felmászik a viaduktra a Hetedik utcánál, és csinál egy kis műsort. Az ön képességeivel ez semmiség. A lényeg, hogy minél látványosabb legyen, és minél több rendőrnek kelljen kimenni.

– Miről fogom elterelni a figyelmet? – vonta fel a szemöldökét Bradley.

– Maga nem buta ember, Bradley. – A Milady mosolya fagyossá vált. – De sajnos ennél több már nem tartozok magára. Vállalja?

– Először szeretném tudni, mit kapok érte cserébe.

– Jogos. Egy lakás a belvárosban és havi száz dollár apanázs megfelelne?

Bradley egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. Hihetetlenül jól hangzott… Persze, ez sem közelítette meg a filmes gázsiját, de így már nem kellene nélkülöznie. Legalábbis egy jó darabig.

– Meddig kapnám ezt a pénzt?

– Ha jó fiú lesz, akár élete végéig. Ám cserébe elvárom, hogy bármikor álljon a rendelkezésemre. Emellett, bár sejtem, ezt mondanom sem kell, de ha eljár a szája…

Nem kellett kifejtenie, mire céloz, Bradleynek elég volt egy pillantást vetnie a szomszéd asztalnál ülő marcona alakokra.

Azonban jobban belegondolva ez a feladat egyáltalán nem volt szörnyű. Elvégre nem ártana vele senkinek az égvilágon, cserébe a fizetség több mint megfelelő, így a kezét nyújtotta.

– Rendben, elfogadom az ajánlatot!

A Milady vékony ujjai ismét Bradley kezére fonódtak. Magabiztos arca azt mutatta, hogy egy pillanatig sem kételkedett az igenlő válaszban.

– Bölcsen döntött, Mr. Bellamy – közölte jól kihangsúlyozva Bradley művésznevét. – Mondja, lenne kedve megebédelni velem? – Ez inkább tűnt utasításnak.

Bradley bólintott. Nem akart, de nem is tudott volna ellentmondani.

***

Egy jó másfél órával később Bradley teli gyomorral, de nehéz szívvel kezdett szedelőzködni. Nem akart az étteremből visszatérni a szakadt odújába. Ám mielőtt felkelt volna, a Milady kivett a kis fekete táskájából egy kulcscsomót, és kecsesen átnyújtotta a férfinak.

– Gondolom, a régi otthonába már nincs miért visszatérnie, ugye?

– Az sosem volt az otthonom – vette át a kulcsokat Bradley. Gyorsan végigvette magában, hogy mit hagy hátra, de az iratai és az előző nap kapott húszdolláros – az összes holmi, amit fontosnak tartott – a tárcájában lapult. A filmplakáton kívül pedig egy majdnem kiürült rumosüveget és egy fél csomag dohányt várta volna. Jobban belegondolva egyik sem hiányzott már különösebben.

– Megértem. A sofőr már az új lakására viszi magát. Az akció időpontjáról pedig időben értesíteni fogom. Most mehet!

– Igenis, Milady – hajolt meg Bradley, majd távozott.

***

Amikor belépett a kis kétemeletes sorház számára kijelölt lakásába, megállapította, hogy kifejezetten tetszetős az új otthona. Két tágas szoba, egy nagy konyha és a balkonról szép kilátás nyílt a Los Angeles folyóra. Luxuslakásnak nevezni túlzás lenne, de még így mintha a mennybe csöppent volna. Egyből beleszeretett a tiszta, frissen festett vajsárga falakba, a mélybarna fabútorokba. Sőt, még a rádió és a telefon sem hiányzott. A hófehér függönyök tiszta virágillatot árasztottak, a bordó szőnyeg puha volt és süppedős. Az eddigi ágyánál is kényelmesebbnek tűnt. Előtte nyilvánvalóan senki sem lakott itt, nem kellett annyi ember bűzét és koszát elviselnie, mint az albérletben.

Azonban kamrában lelt jó pár napra elegendő étel villanyozta fel a leginkább. Bár a gyomra még tele volt az ebéd után, már most azt tervezte, hogy mit fog összeütni vacsorára. Ezelőtt nem főzött – amíg volt pénze, inkább készen vette vagy étterembe járt, amikor már alig, inkább csak kenyeret és némi margarint vásárolt. Most viszont a sok alapanyag láttán kedve támadt alkotni valamit.

Benézett a ruhásszekrényben is, de azt üresen találta, így feljegyezte magának, hogy egy ruhaboltba is be kell néznie a későbbiekben. Aztán lelkesen tervezgette, mire fog még költeni: vesz magának pár könyvet, beül moziba – igen, oda… még ha első pár alkalommal úgyis az élete tragédiáját fogja látni a celluloidkockákban.

Már délutánra járt, így el kellett volna indulnia, mielőtt bezárnak a boltok, de pillanatnyilag azt sem tudta, hová kapjon. Aztán megszólalt a telefon – élesen, akár egy tűzjelző csengő. Bradley összerezzent, és beletelt pár másodpercébe, míg a kagylóért nyúlt.

– Szervusz, cimborám! – A vonal túloldalán Alan beszélt.

– Szervusz!

– Hallom, mégiscsak igent mondtál.

– Így van.

– Nagyon helyes! Mondd, nem akarsz ennek örömére ma este kicsit kirúgni a hámból?

– Hát… – vakarta meg a fejét Bradley. – Nincs más ruhám, csak amit épp viselek, szóval…

– Azzal te ne törődj! Ahogy láttam nagyjából egy a méretünk, majd viszek neked a sajátomból, ami kell.

– Jól van, mehetünk – adta be a derekát Bradley, nem mintha sokat kellett volna noszogatni.

– Ez a beszéd! Egy óra és ott vagyok! – Azzal Alan letette a kagylót.

Bradley úgy döntött, hogy addig itthon marad és élvezi a kényelmet. Leült a rádió mellé a fotelba, majd bekapcsolta a készüléket. Először csak fehér zaj hallatszott, majd a férfi némi állítgatás után behozott egy állomást a bútorméretű készüléken.

Kellemes jazz zene szólt, amire feketehangú férfi énekelt egy vidám dalt. Bradley hátradőlt, és csendben dúdolta a dallamot. Nem is emlékezett, utoljára mikor érezte magát ennyire könnyűnek. Persze, tudta jól, hogy nem tisztességesen szerzett pénz ez, de… A mocskos dolgokat nem ő csinálja, akkor meg miért legyen lelkiismeret-furdalása?

A szám véget ért, és bejátszották a hírműsor szignálját. Bradleynek csak ekkor esett le, mennyire lemaradt a világ dolgairól két év óta. Mire Alan megjelent, az életkedve is elment a sok csökkentés, bezárás, csődközeli állapot és hasonló szörnyűségek hallatán. Így már értette, miért nem kapott sehol munkát.

Később Alan nem pusztán egy öltözetnyi ruhával, hanem egyenesen egy dugig tömött bőrönddel érkezett. Ő maga pedig tökéletesen csinos volt, frissen borotvált arcán a megszokott vigyora ült.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte Bradley a csomag láttán.

– Ezeket már nem hordom – legyintett a színész. – Na, kapd össze magad de nagyon gyorsan!

Bradley bólintott, és kiválogatott egy egyszerű inget, valamint egy szett öltönyt, majd elvonult a fürdőbe. Amikor végzett a tisztálkodással – szerencsére szappant, borotvát és törülközőt talált a kisszekrényben –, a tükörbe nézett. Rájött, hogy mégsem néz ki olyan rettenetesen. Csak felszed néhány kilót és nyugodtabban alszik, aztán máris olyan lesz, mint régen.

Amikor belépett a szobába, Alan máris a kezébe nyomott egy pohár whiskyt.

– Az új életedre! – emelte fel a saját poharát.

– Csirió – koccintott vele Bradley.

***

Még egy darabig iszogattak és beszélgettek – oly derűsen és természetesen, mintha a kétévnyi nyomor nem is létezett volna –, majd este nyolc táján elindultak. A fehér Mercedes a ház előtt állt, a sofőr türelmesen várta őket. Ezen a környéken már nem keltett olyan nagy feltűnést egy ilyen jármű.

– Oda megyünk, uram? – kérdezte a sofőr jelentőségteljes pillantással.

– Oda bizony! – bólintott Alan.

– Hová is? – érdeklődött Bradley.

– Majd meglátod, cimborám!

Az autó az egyik városszéli kis étterem elé gördült. A környéken csend honolt, egy lélek sem járt az utcákon. Kezdett tudatosulni Bradleyben, hogy nem a legjobb emberekkel kötött üzletet. Ám valahogy ez a gondolat valahol inkább felvillanyozta, mintsem megrémítette, sőt! Kifejezetten izgalmasnak találta.

Alan nem az étterem főbejárata felé indult, hanem az épület mögé. Ott egy lépcső vezetett lefelé, látszólag a helyiség raktárába. A férfi lesétált a fokokon, és elővett a zsebéből egy kulcsot. Ahogy résnyire nyílt az ajtó, zene és füst áradt ki.

– Gyere, mielőtt észrevesznek! – intett Alan, mire Bradley gyorsan követte.

– Honnan szerezted a kulcsod? – kérdezte. Elhűlten nézett körül a szabályos kis bárban. A terem túlvégében négyfős zenekar szolgáltatta a talpalávalót, mellettük a bárpultnál csapos töltötte az italokat. A polc mögötte roskadozott a különféle drágábbnál drágább palackokkal.

– Én vagyok az egyik tulaj – felelte Alan könnyedén, ám a büszkeség így is sugárzott róla. Még csak kevesen érkeztek, és úgy tűnt, a hangulat csak most kezd emelkedni, hiszen a legtöbben csak beszélgettek az asztaloknál, a tánctéren még csak három pár ropta.

– Ezt is a Milady…

– Csss, őt itt ne említsd! – szólt rá Alan. – Nem, ez nem tőle származik. Saját befektetés.

– És a rendőrség…

– Nekem ne fesd az ördögöt a falra! De megnyugtatlak, náluk se mindenki szent, ha érted, mire gondolok.

– Értem. – Bradley csak ennyit fűzött hozzá. Alan nem is hagyott időt a töprengésre, mert karon ragadta, és elindult vele a pult felé.

– Gyere, megismertetlek pár emberrel! – irányította a bárpult mellett iszogató ősz úriember felé. Azonban a bemutatás pusztán annyiból állt, hogy megmondták egymásnak a nevüket, kezet fogtak, majd Alan rángatta is tovább őt a következő ember felé.

Az otthon elfogyasztott ital hatására Bradley már a negyedik új ismerőse után összekeverte a neveket, de inkább nem mert visszakérdezni.

Közben egyre többen érkeztek, mind kiöltözött urak és hölgyek, akikből Bradley nem nézte volna ki, hogy ilyen helyekre járnak. A füst sűrűsödött, és a hangulat is egyre oldottabbá vált.

Néhány asztalnál kártyák és kockák kerültek elő, Alan pedig unszolta, hogy szálljon be. Azonban Bradley ezt már határozottan visszautasította. Esze ágában sem volt kockára tenni az újonnan szerzett vagyonát! Különben meg gyanította, hogy ezeken a helyeken nem a vakszerencse jelöli ki a nyertest, sokkal inkább a cinkelt lapok és a megbuherált kockák.

Alan erre csak legyintett, és beállt a kártyázók közé, míg Bradley inkább elvonult a bárpulthoz. Csak egy korsó sört kért az itt kapható legolcsóbb fajtából, és nézte a táncoló párokat. Nem érezte magát idevalónak, ezért csak szemlélődött, miközben lábával a zene ütemére dobolt.

– Mi ez a búskomorság? – csapott valaki a vállára, mire ő oldalra kapta a fejét. A másodjára bemutatott középkorú, kövérkés fickó volt az. Bradleynek az még rémlett, hogy ő a bár társtulajdonosa, de a nevét már nem tudta visszaidézni. Jamie, Joey, Johnny? Ha ütnék, se tudta volna megmondani.

Bradley vállat vont. Egyáltalán nem volt búskomor, és nem is bánta, hogy eljött. Végre emberek között lehetett, zajban és nyüzsgésben… Ez hiányzott neki igazán. A magány tette a leginkább boldogtalanná.

– Hadd hívjalak meg valamire! – A fickó, akit Bradley addigra elkeresztelt magában Jamie-nek, átkarolta őt, és teljes súlyával ránehezedett. Ruhájából izzadság, szájából alkoholbűz áradt, így Bradley inkább elfordította a fejét.

– Nem, köszönöm – próbált elhúzódni tőle, de Jamie nem engedte, és odaordított a csaposnak:

– Hé, Martin! Whiskyt nekünk! Ne tölts, add az egész üveggel!

A férfi sóhajtva törődött bele, hogy most már úgysem szabadul. És ahogy sejtette, Jamie rátért a lényegre: elkezdte kiönteni neki a szívét. Bradley az ilyen típusú részegeket találta az egyik legelviselhetetlenebbnek. Amikor legjobb haverként ölelgetik akár a frissen megismert embereket is, és gátlástalanul panaszolják el az épp aktuális szívfájdalmukat.

– Aztán tudod, mit mondott Ruth? Hogy elhagy! Pedig csak egyszer pofoztam meg!

– A hálátlan – bólogatott Bradley készséggel, és közben a faliórára pillantgatott. Milyen átkozott lassan telik így az idő!

– Én meg mit csináltam? Vettem neki egy gyémánt nyakláncot. Erre ő mit csinált? Eladta! És vissza se jött hozzám! Én mondom, minden nő ribanc!

– Úgy van, úgy van – helyeselt a férfi továbbra is, oda sem figyelve Jamie panaszáradatára. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta Alant közeledni. Ő azonban köszönés és magyarázat nélkül karon ragadta Bradleyt, és elindult vele a színpad felé.

– Hová rángatsz? – kérdezte Bradley, és hiába próbálta megvetni a lábát, Alan sokkal erősebbnek bizonyult. Nem szólt egy szót sem, csak amikor a színpad mögött nyíló ajtóhoz nem értek.

– Mindjárt itt lesznek a zsaruk! – felelte Alan fojtott hangon.

– Nem kellene szólni a többieknek?

– Nem! Úgysem lenne idejük meglépni!

– Nekünk van?

– Van, csak kussolj! – förmedt rá a férfi. Még csak nem is lassított, csak ment felfelé az étterembe vezető benti lépcsőn. Átvágott a helyiségen, majd a konyhában félretolta az egyik polcot, felfedve a mögötte megbúvó kicsi fülkét.

Ekkor lentről robaj és ordítás hallatszott – a rendőrök betörték az ajtót. De nem csak a pince felől érkeztek a zajok, hanem a főbejárat irányából is. Bradley mozdulatlanná merevedett, hiszen túl közel hallotta a lépteket a másik teremből.

– Befelé! – taszított rajta Alan, majd ő maga is belépett. A polcot behúzta, és bentről egy riglivel rögzítette. – Ha miattad bukunk le, én kinyírlak!

Bradley komolyan vette a fenyegetést. Hátát a falnak vetve lapult, de így is alig fértek el. Semmi fény nem szűrődött be hozzájuk, de minden zaj tisztán hallatszott. A levegőben porszag úszott, Bradleynek nyelnie kellett, hogy ne kaparjon a torka.

Végül a konyhaajtó is kivágódott és egy dörgő hangú férfi – feltehetően tiszt lehetett – adta ki az utasítást, hogy túrjanak fel mindent. Ládák, hordók borultak, edények koppantak a földön. Még az őket takaró polcról is lesöpörtek mindent. Bradley fejében folyamatosan az járt, hogy mit mondjon, ha mégis rájuk bukkannak. Hogy ő csak véletlen keveredett ide? Hogy köze sincs az egészhez, csak belerángatták? Vajon lenne ember, aki hinne neki? Aligha.

A veríték a szemébe csorgott a homlokáról, de nem merte letörölni – félt, hogy a legkisebb mozdulatával is zajt csap, és lebuknak. Mellette Alan mozdulatlanul állt, és még a légzése sem hallatszott.

Bradley már rég nem volt vallásos – mióta eljött otthonról, úgy dobta le magáról a hit szigorú béklyóját, mintha sosem lett volna –, ám magában most mégis elmondott jó pár Miatyánkot. Ha tartott volna magánál rózsafüzért, még azt is végigimádkozza. Amikor pedig valaki a polcot kezdte rángatni, biztosra vette, hogy ennyi volt. Még erősebben hozzápréselte a hátát a falhoz, hátha így csillapíthatja a remegését, és addig tartotta vissza a levegőt, amíg szédülni nem kezdett. Ám a rigli erősen tartott, így a túloldalról a rendőr csak ennyit jelentett:

– Itt sincs semmi!

Ki tudja, mennyi idő múlva elcsendesült a ház, így Bradley felsóhajtott. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy Alan mellette oldalba könyökölte. A férfi értett belőle: még mindig lapulni kell.

Így álltak hosszú órákig – legalábbis Bradley biztosra vette, hogy minimum egy fél nap telt el –, mire valaki megkocogtatta a polc hátlapját. Gyors, első hallásra megjegyezhetetlen ütem volt, ám ennek hallatán Alan azonnal elhúzta a tolózárat.

A túloldalt egy fiatal rendőr állt fontoskodó ábrázattal. A puhány külsejű fiatal férfi alig nézett ki huszonötnek, kicsi szája fölött vörös bajusz virított.

– Tiszta a levegő, de siessetek! – hadarta, miközben szeme ide-oda járt. – Az első kijáraton menjetek, a megbeszélt helyen vár rátok egy taxi.

– Hálás köszönetem, Danny – paskolta meg a vállát Alan, és a zsebéből kivett néhány bankjegyet. A rendőr gyorsan zsebre vágta a jutalmát, majd foghíjas szájával szélesen elmosolyodott.

– Semmiség, tudod, hogy rám számíthattok!

Alan erre már csak biccentett, és nekiiramodott, Bradley pedig követte. Mielőtt kiléptek, a férfi körülnézett, ám Danny igazat mondott – egy árva lelket sem láttak a környéken. Két sarokkal arrébb járó taxi várta őket, de Bradley csak akkor volt képes elhinni, hogy megmenekültek, amikor bezáródott mögöttük a lakása ajtaja.

– Mi a franc volt ez? – szegezte Alannek a kérdést. A feszültség még nem oldott ki a gyomrában, súlyát alig bírta el remegő térde.

– Razzia. Sajnos túl későn jött a drót. Úgy tűnik, a zsaruk kezdik gyanítani, hogy van pár besúgójuk, ezért nem mindenkit avatnak be az akciókba. – Alan hangja teljesen nyugodtan csengett. Miközben beszélt, lazán leporolta a port a fehér öltönye válláról és ujjáról.

– És ez neked ennyire természetes? – háborgott Bradley. – Majdnem elkaptak minket!

– A francokat. Messze voltak ők attól. Viszont azt javaslom, hogy egy darabig ne nagyon mutatkozz. Legalábbis az akciódig. Most miért vágsz ilyen képet?

– Mert egyáltalán nem tetszik ez az egész!

– A lakás és a pénz azért jó, nem? Figyelj, aki kettőnk közül jobban megütheti a bokáját, az én vagyok. És amíg én nem aggódom, addig te is maradj nyugton – zárta le a vitát a színész.

– Méghogy nyugton – morogta Bradley. – Jó vicc!

– Mire számítottál? Figyelj, nekem most mennem kell, muszáj elrendeznem néhány dolgot. Addig te maradj itt a hátsódon, és ne csinálj semmit! – Hangzott az ellentmondást nem tűrő utasítás, aztán Alan fogta a kalapját és távozott.

Bradley magára maradt. Egy jó darabig csak az ajtót nézte, majd leült a fotelba. Inge hozzátapadt az izzadt hátához, a szája savanyú volt az italtól és a szomjúságtól, de képtelen volt rávenni magát, hogy kimenjen a fürdőbe. Először a rádió gombjához nyúlt, de nem hallgatott pár szónál többet a híradóból. Nem akarta tudni, hajnalban hány embert tartóztattak le, és hogy nekik mi lesz a büntetésük. Azoknak, akiket Alan lelkiismeret-furdalás nélkül a sorsára hagyott.

Nagyon is jól tudta, hogy ő is így járt volna, ha még nincs rá szükségük. Azt viszont nem garantálja semmi, hogy nem fog bekövetkezni előbb-utóbb, ha Alan és a Milady érdekei úgy kívánják. Furcsamód az első sokk után Bradleyt már nem taglózta le különösebben ez a felismerés. Végül is ezek bűnözők, mi mást várhat az ember tőlük?

Legszívesebben most azonnal kilépett volna, ám sejtette, hogy innen már nincs visszaút. Ha a rendőrségre menne, a Danny-féle besúgóknak az első dolga lenne riasztani a Miladyéket. Bár… talán a főnökasszony nem bántaná a kamaszkori szerelmét… Na persze!

Végül arra a megoldásra jutott, hogy elvégzi a rábízott feladatot, megvárja az első százdollárost, aztán a lehető leghamarabb itt hagy csapot-papot, és visszaköltözik a tanyára.

Habár fogalma sem volt, hogy a szülei miként viseltetnek iránta, azért remélte, hogy megfelelő bocsánatkéréssel és egy friss százassal csak meglágyíthatja a szívüket. Na meg emlékezteti őket a Biblia tanítására, miszerint mindenért meg kell bocsátani. A vidék rossz… de pillanatnyilag a trágyalapátolást is vonzóbbnak látta, mint a börtönt.

És ha tényleg leugranék? – Csak egy pillanatra jutott az eszébe, de megrázta magát. Igen, néhány napja ez még határozottan opciónak számított. Most azonban ezt kizártnak tartotta.

Az értelmetlen halál helyett inkább itt hagyja a nyavalyás stúdiókat és átkozott maffiákat, aztán él boldogan. Vagyis a vidék magányában és beszűkültségében, de legalább békességben.

***

A következő néhány nap feszült várakozással telt. Mivel étel-ital maradt otthon, na meg Alan is beugrott egy-egy doboz cigivel, Bradleynek nem kellett elhagynia a lakást. A színész tényleg csak néhány percre jött, hogy megkérdezze, kell-e valami Bradleynek. Ő mindig nemet mondott. Egyedül csak a fizetsége érdekelte, de azt addig nem kapja meg, amíg nem teszi meg, amit kell.

A telefon csütörtök este szólalt meg. Bradley azonnal a kagyló után kapott, és amikor a vonal túloldalán maga a Milady szólalt meg, kirázta a hideg.

– Jó estét, Bradley! Remélem, nem zavarom! – csevegett, akár egy jó baráttal.

– Ön sosem – felelte a férfi kimértem, mire a nő aprót kacagott. Úgy tűnt, a Milady nem akarja észrevenni az enyhe gúnyt a hangjában.

– Hogy megy a sora? Alan említette, hogy kissé nyugtalankodik.

– Mondhatni. Az a razzia nem tett túl jót az idegállapotomnak.

– Ó, szegénykém! Fogadja őszinte bocsánatkérésem Alan nevében is. De a zaklatottság talán segít jobban eljátszani élete szerepét, nemde?

– Valószínűleg. – Legalábbis a motivációja már megvolt, hogy minél előbb szabadulhasson.

– Ezt érthetem úgy, hogy készen áll?

– Igen. Essünk túl rajta.

– Nagyon helyes. Holnap délután négyre önért küldök egy taxit, az majd elviszi a megbeszélt helyre. Vagyis a viadukthoz a Hetedik utcánál. Onnan viszont az öné a pálya. Mint mondtam, legyen minél hangosabb és minél látványosabb.

– Nem gond, megoldom.

– Remélem is. Gyakoroljon szorgalmasan. Jó éjt! – Azzal a Milady megszakította a hívást.

***

A kétszintes viaduktot Bradley kétszer is körbejárta, amíg kidolgozta a tervet. Elgondolkodott: ha tényleg öngyilkos akarna lenni, vajon hogyan csinálná? Mint a szerepei előtt, most is megpróbálta beleélni magát a helyzetbe. Bár annyira nem bizonyult nehéznek elképzelni, mit tett volna, de az biztos, hogy magától nem egy délutáni csúcsforgalomtól nyüzsgő viszonylag alacsony hidat választana egy sekély vizű folyó felett.

Végül úgy döntött, hogy a két szint közé megy be a boltívekhez, és oda fog kiülni, aztán reménykedik, hogy valaki észreveszi. Úgy vélte, a híd folyó felőli oldalát érdemesebb választani. Kiült a perem szélére, és a lábát lógatva várt, de nem sokáig. Sejtette, hogy lézengett a helyszínen még néhány beépített ember, hiszen alig helyezkedett el, amikor néhány utcakölyök lármázni kezdett:

– Le akar ugrani! Nézzék, valaki le akar ugrani! – harsogták.

Bradley örült, hogy nem kellett sokáig így ülnie, hiszen a folyót bámulva egyre bizonytalanabbnak érezte az egyensúlyát. Egyetlen pozitívum az volt, hogy a híd fenti része árnyékot szolgáltatott a hőségben.

A csődület egyre nőtt, egymás után érkeztek a bámészkodók, de csak tisztes távolból követték figyelemmel az eseményeket.

Ekkora közönségem még nem is volt – állapította meg magában Bradley némileg keserűen. Keze görcsösen szorította a padkát, tenyerébe belenyomódtak az apró kavicsok és málló betondarabok.

Kiabáltak neki valamit, és integettek, hogy jöjjön le, de a feje felett eldübörgő autóktól egy szavukat sem értette. Bradley nem bánta, nem nekik szólt a műsor. Hamarosan szirénák harsantak, és a híd alá érkezett néhány rendőr.

– Itt Mathers kapitány beszél! Mr. Collingwood, felszólítom, hogy azonnal jöjjön le! – harsogta az egyikük egy hangosbeszélőbe.

Bradley meglepődött. Kapitány? Egy szimpla öngyilkossági kísérlethez? Ez több volt, mint gyanús, de játszotta tovább a szerepét:

– Hagyjanak békén! Hagyjanak meghalni! – kiabálta.

– Mr. Collingwood, le van tartóztatva!

Ez nem stimmelt. Bradley arra számított, hogy mentőbe teszik, elküldik elmeorvoshoz vagy ilyesmi, de letartóztatás? Mégis, mire fel? A legjobb tudomása szerint ezért nem jár büntetés.

– Mindent tudunk magáról! Ismétlem, jöjjön le a hídról!

Bradley oldalra pillantva vette csak észre, hogy mindkét oldalról rendőrök másznak be hídba, és egyre közelednek hozzá, az egyikük kézügybe helyezett bilinccsel.

– Ne jöjjenek közelebb, vagy ugrok! – A pánikot nem kellett megjátszania. Elképzelni sem tudta, mi folyik itt. Vagyis akadt egy sejtése, de az egyáltalán nem nyerte el a tetszését.

– Ne csináljon semmi ostobaságot! Bekerítettük magát! Adja fel!

Bradley fejében egymást kergették a gondolatok. Mit tegyen? Álljon le tárgyalni? Lenne egyáltalán értelme? Észrevette, hogy a rendőrök csak négy-öt méterre közelítették meg, de onnan tovább nem merészkedtek. Tehát tartanak attól, hogy tényleg leugrana. Nem mintha a fulladásveszély komolyan fenyegetné a sekély vízben. Viszont onnan leesve elég komoly esélye lenne, hogy komolyan megsérül.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte fennhangon.

– Ne komédiázzon itt nekünk! Tudjuk jól, miért akar ugrani! Jobb, ha feladja!

– Nem értem, miről beszélnek!

– Akkor miért van itt? Tudja jól, hogy lebukott. Felkutattuk a lakását, és megvan minden bizonyíték ön ellen!

Bradley belátta, hogy értelmetlen lenne tagadni. Ki tudja, Alanék mit rejtettek el ott? Valami más ötlet kell. Tett egy hirtelen mozdulatot, mintha ugrani készülne, és elégedetten látta, hogy a rendőrök ennek láttán összerezzentek.

Szóval nemcsak életben, hanem épségben akarják, valószínűleg kihallgatni. Adja fel magát? Ennek sem látta értelmét. A rendőrök nyilvánvalóan őt gyanúsítják valamivel – úgy tűnik, Alanék ezt értették valójában a figyelemelterelésen.

Ekkor lentről vaku villant – már az újságírók is kijöttek. Bradley nem így akart visszakerülni a címlapokra. Még ha valami csoda folytán sikerülne is tisztáznia magát, a közvélemény előtt már úgyis végleg leszerepelt. Nem ilyen fináléra vágyott. De ha már buknia kell, akkor legyen látványos. Felkelt, és nagy lendülettel megindult a híd sínek felé eső irányába. Maga sem tudta, mit akar elérni vele. Lent a tömegből páran felsikítottak, ami erőt adott Bradleynek.

A rendőr útját akarta állni, de sikerült jó ütemben kitérnie előle, így a férfi ujja már csak a zakó szélét csípte el, de az is kicsúszott a kezéből. A másik rendőr is elé állt, de őt szintén kikerülte – csakhogy nem vette észre, hogy túl közel került a padkához. Megbotlott, ám hiába kapálózott – és a rendőrök sem kapták el időben – átbucskázott az alacsony peremen. Szerencsére itt már közel volt a talaj – ám így is nagyot esett. Tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy a földnek csapódott, majd átfordult, és az arcát is végighorzsolta a betonon. Viszont amikor elérték, nem elsősegélyt kapott, amikor elérték, hanem egy bilincset a csuklójára.

***

A bilincs a húsába vágott, a háta még mindig sajgott az eséstől, és a légzés is nehezére esett. Az őt kísérő rendőr cseppet sem volt kíméletes, durván lökte be őt a kihallgatószobába. Feldagadt szemhéja alól alig látott valamit, a szájában még mindig a vér ízét érezte.

Mathers kapitány ott ült az asztal túloldalán, és szúrós pillantással méregette. Bradley csak azért is kihúzta magát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Halljuk – A kapitány csak ennyit mondott.

– Nincs mit mondanom – felelte Bradley. – Fogalmam sincs, mivel vádolnak. Vagyis van pár sejtésem, de higgye el, semmi közöm hozzá.

– Figyelmeztetem, nem vagyok vevő a játékára. Megtaláltunk a padlója alatt három láda szeszesitalt. Ezt mivel magyarázza?

– Az nem is az én lakásom! Vagyis az enyém, de nem hivatalosan, mert…

– Több szemtanú is látta magát ott.

– Mondom, nekem nincs semmi közöm az egészhez. Vagyis van, csak nem úgy…

– Hanem hogy? – Mathers kapitány oldalra biccentette a fejét, és úgy várta a folytatást. Bradley nyelt egyet, és elmondott mindet az elejétől a végéig. Hogy milyen körülmények között élt, aztán hogyan futott össze Alannel. Részletesen előadta a találkozást a Miladyvel, és hogy mivel bízták őt meg.

– Nagyon érdekes sztori – bólogatott Mathers kapitány. – Miért nem ment inkább forgatókönyvírónak ezzel a fantáziával, ha már színésznek nem kellett?

– Ezt nem csak kitaláltam! Menjenek, nézzenek utána! Kérdezzék meg a volt szomszédaimat a kikötőnél! Kérdezzék meg a… – Itt elakadt. Egyedül a szeszcsempésszel váltott pár szót, annyira elszeparálta magát akkoriban a külvilágtól. Még a boltba is csak akkor ment, amikor már végleg kiürültek a készletei, de mindig ügyelt arra, hogy még véletlenül se ismerjék fel. – Kérdezzék meg a főbérlőt! Ott van még egy filmplakátom az ajtón! Tudja, az a katonás film, amiben… – kezdte magyarázni, de a kapitány félbeszakította:

– Rendben, utánajárunk. – Mathers kapitány megigazgatta a sapkáját az őszes haján. Szavaiból fásultság csendült, tekintetéből sütött a hitetlenség. Felvette a telefont, tárcsázott, majd egy kollégájának bediktálta Bradley régi címét.

– És a Milady…

– Rendben, meséljen róla is – tárta szét a karját a férfi.

– Nem is tudnak róla semmit? Pedig ő… – Bradley ismét megtorpant. Hiszen ő sem rendelkezett túl sok információval arról a nőről. Ennyi erővel lehetett színész is.

– Akkor elmondom, hogy szerintem, és a jól megalapozott bizonyítékok alapján mi történt. Mivel nem tudott szerephez jutni, a jólétet pedig már megszokta, más szakma után nézett. Rájött, hogy a szeszcsempészéssel elég szép summát kereshet. Mint kiderült, ehhez is van tehetsége, így sikerült egy egész hálózatot kiépítenie. Egy darabig jól ment az üzlet, aztán valaki besúgta. Tudta, hogy szorul a hurok, ezért hogy utoljára kapjon egy kis nyilvánosságot, ezzel a majomparádéval akart véget vetni az életének. Igazam van?

– Nincs! Tényleg nincs! Engem is csak becsaptak! De tudom, kik az igazi bűnösök!

– Ha Johnny Arnoldot akarja feldobni maga helyett, azt kell mondjam, elkésett. Ő már az előzetesben várja a tárgyalását.

– Johnny? – ütközött meg Bradley, majd kapcsolt. Persze, őt nevezte el magában Jamie-nek, azt az irritálóan közvetlen, túl beszédes részeg fazont. – Őt alig ismerem!

– Ne tettesse magát teljesen hülyének! – förmedt rá a kapitány.

– Kérem, uram, eszem ágában sincs bolondot játszani! Szóról szóra ez az igazság!

– Figyeljen ide… Ha nem ködösít tovább, és elmondja, kik voltak a cinkosai, hajlandó leszek pár szót szólni az érdekében a bíróságon. Így viszont csak a saját helyzetén ront.

– Lehet ezen rontani? – Bradley nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. – Már mondtam. Alan Day szervezett be, és a Milady volt a megbízóm.

– Így nem megyünk semmire – dőlt hátra a kapitány, majd az ajtóhoz sétált, és kiszólt az őröknek: – Vigyék innen ezt az embert!

Bradley sebeit végre ellátták – végül egyik sem bizonyult súlyosabbnak, ám újabb hidegzuhany várta, amikor a kapitány ismét felkereste. Közölte, hogy az emberei találtak egy lakót az albérletben, de ő és a főbérlő bevallása szerint évek óta ott lakik. Filmplakátot pedig még a környéken sem találtak. Bradley ezen a ponton adta fel.

***

A tárgyalás előtti éjszaka Bradley egy percet sem aludt. Fogalma sem volt, mit fognak még a nyakába sózni a csempészés mellett. Csempész, a túrót! Hiszen a bizonyítékok alapján egy egész hálózat feje volt. Óriási hülyének érezte magát, amiért belement ebbe. Kamaszkori szerelem, mi? A manipulatív ribanc csak így akarta őt az ujja köré csavarni. És mi tagadás, sikerült is neki. Na meg… tudták jól, az akkori helyzetében úgysem mondhatott volna nemet. Átkozta magát, amiért nem vette észre időben a jeleket. Havi száz dollár élete végéig csak egy színjátékért? Örökös lakhatás a belvárosban? Milyen marha képes ezt elhinni? Ráadásul mindezzel egy olyan embert bíznának meg, akinek semmi tapasztalata az ilyesmiben? Nonszensz!

Nem, ez egy ocsmány csapda volt már az elejétől, ő pedig vakon belesétált. Csak Alant kaphatná egyszer a keze közé! Majd kiderülne, hogy a fogai nélkül miként mutat a szép mosolya! Bradley sosem érzett ilyen mély gyűlöletet senki iránt – de pillanatnyilag ez volt az, ami miatt nem vesztette eszét a kétségbeeséstől.

Most már összerakta magában a miérteket. A rendőrök nyomon voltak a szeszcsempészeket illetően, és a besúgók nem mindig tudtak időben szólni. Valakinek el kellett vinnie a balhét. A Milady meg… valószínűleg szintén egy beépített ember volt. Egy ilyen gengszter legfeljebb a ponyvaregényekben létezhet! Ám hiába ostorozta magát, tudta jól, hogy ebből a helyzetből nem szabadul. Vagyis dehogynem. Abban a pillanatban, mihelyst letelik a büntetése.

A tárgyalásnak hatalmas sajtóvisszhangja volt, hirtelen mindenki újból hírességként tekintett rá – ezt Bradley nem csodálta. Sejtette, hogy ez is benne volt Alanék tervében, hogy amíg mindenki ezzel foglalkozik, Alan és a többi görény a háttérben nyugodtan folytathassa tovább az üzelmeit.

Bradley már nem küzdött, csak hagyta, hogy megbilincselve bevezessék őt a tárgyalóterembe. A fejét felszegte, meg sem próbálta takarni az arcát a szemébe villanó vakuktól. Csak akkor futotta el a düh, amikor meglátta Alant az ügyész mellett ülni.

Nem értette, hogy lehet valaki ennyire patkány, hogy lehet képe…? Ám ekkor még türtőztette magát.

Sorra kérdezték ki a tanúkat, és mindenki Bradley ellen vallott. Rájuk a férfi nem tudott komolyan haragudni. Sejtette, hogy őket is lefizették, becsapták, megfenyegették… A jó ég tudja, hogy vették rá. Ők még nem tudhatják, hogy ezekkel a férgekkel üzletet kötni egyenlő a bukással.

Viszont amikor magát Alant szólították a tanúk padjára, ökölbe szorult a keze. A színész a legnagyobb lelki nyugalommal esküdött fel a Bibliára, majd fordult a jelenlévők felé. Meg sem próbálta kerülni Bradley tekintetét. Az ügyész a bevezető kérdések után rátért a lényegre:

– Hol ismerte meg Mr. Collingwoodot?

– Egy forgatáson. Még akkor ő is aktívan színészkedett.

– Milyen kapcsolatban állt a vádlottal.

– Egész jó barátok voltunk – felelte Alan szemrebbenés nélkül.

– Ez mit takar egész pontosan? – Az ügyész fontoskodón megigazította az orra hegyén a szemüveget. Bradley legszívesebben őt is képen verte volna.

– A forgatások után összejártunk. Elmentünk szórakozni, partikra meg ilyenek.

– A bizalmasa volt?

– Nem igazán. Egyikünk sem a másiknak. A magánéleti dolgairól semmit nem tudtam.

– Aztán Mr. Collingwood eltűnt.

– El. Egy darabig kerestem őt, de felégetett maga után mindent. Gondolom, a sikertelenség miatt. Egy meghallgatáson találkoztam vele újból.

Bradley foga összecsikordult. Legszívesebben beleverte volna Alan hazug fejét a pódiumba.

– Szemtanúk állították, hogy ön meginvitálta magához Mr. Collingwoodot.

– Nem tagadom, így volt. Puszta baráti gesztusként a viszontlátás örömére.

– Mr. Collingwood mesélt önnek a csempészüzletéről?

– Nem. Az égvilágon semmit. Azt láttam rajta, hogy gondok gyötrik, de sosem hittem volna, hogy ilyen jellegűek… – tárta szét a karját Alan sajnálkozón.

Bradley megemelkedett a székében, mire az ügyvédje – egy kezdő, harmincas éveiben járó férfit osztottak ki mellé – a karjára tette a kezét, hogy maradjon nyugton.

– Tehát eskü alatt vallja, semmi köze nincs az egészhez.

– Nincs. El nem tudom képzelni, Brad miért kevert bele pont engem. Gondolom, a szakmai féltékenység…

Bradley ennél a pontnál pattant fel, és indult előre, hogy bemosson az élete megkeserítőjének. Nem érdekelte, hogy ezért hány évet kaphat még, de meg akart fizetni Alannek. Azonban ezt az elégtételt sem kapta meg, hiszen azonnal kivezették a teremből.

***

Még aznap ítéletet hirdettek: az esküdtszék bűnösnek találta Bradleyt, és a bíró öt év börtönre ítélte. A csempészésért, az iménti rendbontásért, illetve mert nem volt hajlandó kiadni a társait. Bradley fásultan fogadta a döntést. Nem számított jobbra semmivel.

Hamarosan átszállították az előzetesből az Állami Börtönbe. A szürke épület vastag falai fenyegetőn magasodtak fölé, és a nehéz faajtó küszöbét átlépve vált véglegessé számára a rabság. Addig még pislákolt benne némi remény, hogy mégiscsak kimenti valaki.

– Erre fáradjon, művész úr! – Az őt kísérő rendőr meg sem próbálta rejteni az ellenszenvét.

Bradley ezt igyekezett figyelmen kívül hagyni. Számított rá, hogy hírességként ez vár itt rá. Bezzeg mielőtt Alanék bemártották, a kutya sem emlékezett rá!

Szótlanul vette át a csíkos rabruhát, majd követte a börtönőrt a cellájába. Még megkérdezték, hogy akar-e levelet írni, de Bradley csak a fejét rázta. Egyedül a szüleinek írhatott volna, de így már nem akart. A hazatérés gondolatát végleg elvetette – arrafelé ennél kevesebbért is kinézik az embereket. A végén kiderült, hogy az apjáék jobban is jártak, hogy eltaszította őket magától.

A nehéz rács kemény csattanással zárult, és ez a hang örökre beleégett Bradley emlékezetébe. Ez volt a rabság hangja.

– Nocsak, Mr. Bellamy! – A köszönés a fenti priccsről érkezett. Bradley felpillantott, és egy sovány, nyúzott arcú férfival nézett szembe. A fickó féloldalasan könyökölt fejét a tenyerén nyugtatva.

– Üdv! – biccentett Bradley. Megpróbálta kitalálni, ez az ember miért is ülhet. Ránézésre nem tűnt sem gonosznak, sem veszélyesnek, bár ő nagy eséllyel nem ártatlanul volt itt.

– Isten hozta az új hajlékában! Remélem, megfelelőnek fogja találni a sok luxus után…

– Igazán csodálatos – hagyta rá a férfi. Nem akarta kifejteni neki, milyen luxusból jött ő valójában. Lepakolt, majd elhelyezkedett a saját priccsén. A fekhely recsegett, és a vékony szivacsmatrac is csak abban segített, hogy nem a jéghideg deszka volt alatta, azonban kényelmet nem sokat adott. Épphogy elhelyezkedett, a lakótársa újra megszólalt:

– A nevem Roger.

– Bradley, bár ezt tudod. Más körülmények között azt mondanám, örvendek.

– Ez jó, ez vicces! – nevetett reszelős hangon. –Mennyit kaptál?

– Öt évet. – Már nem érezte annyira fájdalmasnak kimondani, mint először.

– Nem rossz. – A hangsúlyából nem lehetett kitalálni, hogy Roger gúnyolódik vagy komolyan mondja. – Van cigid?

– Nincs. Mind elvették. Nem is lesz, aki behozzon – morogta Bradley. Pillanatnyilag ez hiányzott neki a legjobban. Még egy újságpapír-cigarettát is boldogan elfogadott volna jelen helyzetében.

– Most, hogy lebuktál, minden haver köddé vált, igaz-e? Ismerem a fajtájukat.

– Amúgy honnan tudsz ennyit rólam? – kérdezte Bradley mintegy mellékesen.

– Terjednek a hírek. Már egy pár napja rebesgetik, hogy a legutóbbi nagy fogást ide hozzák. Nekünk Johnny súgta meg, neki meg az őrök. Ő elég jóban van itt pár emberrel…

– Johnny?

– Johnny Arnold.

– Áh. – Bradley sóhajtott. Ettől a fazontól még itt sem szabadulhat? Igazából nem volt rá oka haragudni, de mivel bűntársának nevezték ki, így már nem szimpatizált vele.

– Azt üzeni, beszélni akar veled.

– Miről?

– Nem tudom én! Nem ütöm az orromat a nagykutyák dolgába! – mentegetőzött Roger.

Bradley már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de… Nagykutya? Felvonta a szemöldökét. Vajon mindenki más is így tekint itt rá? Tudta, hogy nem nagy dicsőség, de a negatív hírnév is hírnév. És azzal talán jobban jár, ha a rabok nem palimadarat, hanem igazi rosszfiút látnak benne.

– Te miért ülsz? – vette át a kérdezősködést.

– Megvert a szomszéd, mert azt mondta, lopom a csirkéjét. Aztán véletlenül kigyulladt a háza.

– Véletlenül, mi? – forgatta a szemét Bradley, és akaratlanul elmosolyodott.

– Magunk között szólva… tényleg rásegítettem kicsit. Csak az volt a baj, hogy rám tudták bizonyítani – fújt egyet Roger.

– Pech.

– Eléggé. Azért neked volt még pár dolog a számládon, nem?

– Ne kívánd, hogy válaszoljak – felelte Bradley felsőbbségesen.

– Nem kérdeztem ám komolyan, hé! Nem akarok én bajt!

Bradley elmosolyodott. Csak remélte, hogy a rabtársai mind így viszonyulnak hozzá.

***

Nem tévedett. Már az első étkezéskor kitüntető figyelem vette körül a rabtársai részéről. Mindenki megbámulta, összesúgtak a háta mögött. Bradley felszegett fejjel sétált közöttük, nem mutatott sem zavart, sem ijedséget. Arra pedig igyekezett nem gondolni, hogy ezek az emberek valóban bűnözők, némelyik mindenre elszánt gazember.

Miután megkapta az undorító, ételnek csúfolt börtönkosztot, megfordult, hogy helyet keressen magának. Ekkor vette észre, Johnnyt az egyik asztalnál. A férfi intett neki, ezért Bradley egyenesen oda ment.

– Alan veled is jól kibabrált, mi? – tért egyből a tárgyra Johnny. Némileg vékonyabbnak látszott, mint amikor a legutóbb találkoztak, az arca is megereszkedett kissé. Halkan beszélt, a szája alig mozgott, így Bradleynek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy megértse.

– Eléggé. Mennyit kaptál? – kérdezte.

– Én csak három évet. Szerencsére már felkészültem erre az eshetőségre, szóval volt alibim meg segítségem.

– Hát nekem nem volt egyik sem.

– Tudom. Ez volt a terve. Mit szólnál, ha társulnánk?

– Mi célból? – Bradley belekanalazott a beazonosíthatatlan főzelékszerűségbe, majd elfintorodott. Aztán hősiesen a szájához emelt még egy falatot, aztán még egyet.

– Azt akarom, hogy bűnhődjön a rohadék – szorult ökölbe Johnny keze a kanál körül.

– Alan vagy a Milady?

– A Milady… – legyintett Johnny idegesen.

– Szóval tényleg csak színész volt – állapította meg Bradley.

– Rosszabb. A Miladyt is Day manipulálja, ő meg mossa a kezét. Ideje, hogy rajtaveszítsen.

– Szóval bosszút akar állni – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Viszont tudja jól, hogy nekem mi volt a szerepem. Végig az orromnál fogva vezettek. És ha kijutok innen, semmim sem lesz. Így is velem akar társulni?

– Bradley, fiam. Nekem pénzem van, neked pedig tekintélyed. Ezzel bővel tudunk mit kezdeni.

Bradley elgondolkodott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy nem kellene még egy sötét ügybe keverednie, amikor most is így járt… De eszébe jutott Alan gátlástalan vigyora, és ahogy lelkiismeret-furdalás nélkül az emberek szemébe hazudott bemártva őt. Miatta bűnhődik. És ha már bűnhődnie kell, miért ne okkal történjen? Nyilvánvalóan nem ő az első, de nem is az utolsó, akit tönkretett a féreg. Mi jobbat tehetne az emberiség érdekében, hogy segít kiiktatni az élete megkeserítőjét?

– Benne vagyok – nyújtotta a kezét Johnnynak.

Vége

---

A pontozási szempontokat innen könnyedén kimásolhatod.