Pozőr — 5. szerző, melléktörténet

Leírás: George Miller nem találja a helyét, és haragszik az egész világra; hogy jogosan tehesse, szeretné, ha a világ is haragudna őrá – és igencsak jó úton halad efelé.

Korszak: 19. 1913-1918, egyetemes

Jellemzők: Általános

Figyelmeztetések: nincs

Korhatár: 12

Szavak száma: 2938

 Pozőr

Louise megrendülten, komor ünnepélyeséggel meredt a semmibe. A csupa fekete ruha, divatos szabása ellenére, egyáltalán nem állt jól neki. Az öltözék és a viselkedés részben az előző délután, megrázó körülmények között elhunyt Emily Davisonnak szólt, részben viszont a családnak címzett hivalkodás volt.

Violet felettébb helytelenítette, de az elmúlt három nap világossá tette a számára, hogy többé nincs beleszólása a húga és az öccse ügyeibe. Louise kedves, de távolságtartó volt vele, George pedig… George mintha nem is létezett volna, és ha mégis otthon tartózkodott, nem érintkezett se a testvéreivel, se az apjukkal. Pedig Violet elsősorban miatta döntött úgy, hogy Londonban tölti azt az időt, míg a férjét a kontinensen tartóztatják az üzleti ügyei.

Az édesapja leveleinek mindig is tetemes részét tették ki a „George így”-, „George úgy”-féle közlendők, ám ezekben egyre kevesebb lett a büszkeség és egyre több a panasz. A legutóbbi hír úgy szólt: „George a vizsgái előtt hazatért Oxfordból.”

Violet azzal a szilárd meggyőződéssel érkezett Londonba, hogy ha valaki, hát ő az öccse lelkére tud beszélni. George viszont az első perctől éreztette vele, hogy nemcsak, hogy meghallgatni nem szándékozik, a társaságára se tart igényt.

Ezek után Violet azt remélte, ha a fiú őt elutasítja is, fittyet hányva mindarra a szeretetre és ragaszkodásra, ami egykor összekötötte kettejüket, Herberttel, aki igazán elbűvölő kislegény volt, és az ujja köré csavarta, akivel csak találkozott, ő is összebarátkozik majd, ám George magatartása hamar nyilvánvalóvá tette, hogy ilyesmiről szó sem lehet.

Ráadásként itt volt még Louise ügye is. A szüfrazsett jelmondatokat, amiket, ha tehette, beleszőtt minden társalgásba, az ember könnyedén elengedte a füle mellett. De ez a fekete öltözék!

Violet tisztában volt vele, hogy nővérként kötelessége volna Louise újsüttetű hóbortjával is foglalkozni – mert hóbort volt, nem más –, a húgával való beszélgetést azonban ő maga halogatta. Louise, a maga rapszodikus, állhatatlan természetével kibogozhatatlan rejtélyt jelentett a számára. Bár újabban már George-ot se értette.

Ami a gyászruhát illette, az édesapjuk beérte annyival, hogy néha helytelenítő pillantásokat vetett az ifjabbik lányára. Már túl voltak azon, hogy „Drágám, ezt igazán nem illik”, és hogy „Papa, a szív parancsa felülírja az illendőséget”. Thomas Miller ezen a ponton ki is fogyott az érvekből, vagy talán csak az erőfeszítést sajnálta volna a további vitára.

– Enned kellene néhány falatot. Egy kis gyümölcsöt.

– Megelégszem a teával, köszönöm – felelte Louise kimérten. Ám minden igyekezete ellenére, a harcostársát gyászoló szüfrazsett helyett durcás kislánynak tűnt.

Gépiesen felemelte a csészét – amiben a tea réges-rég kihűlt –, de nem kortyolt bele, épp csak annyira döntötte meg, hogy az ital megnedvesítse az ajkát.

– Megkaphatnám az újságot, papa?

A The Morning Postra gondolt, pedig láthatta, hogy az apja még nem végzett az átlapozásával. Thomas Miller az újságra nézett, aztán Louise-ra, és úgy döntött, nem kockáztatja meg a vitát és a sértődést.

– Hogyne.

– Az összes hírlap a derbin történtekkel foglalkozik – jegyezte meg Louise, miközben a lapért nyúlt.

– Ez természetes, drágám – felelte a férfi óvatosan.

Violet óvakodott bármit hozzáfűzni. Ő is megérezte, amit az apja: hogy a húga arcát nem a felindulás színezi rózsásra, hanem a puszta indulat, és Louise, mint valami mérges kiskakas, csak azt várja, kinek ugorhat neki, hogy kitöltse a rajta a benne fortyogó haragot. Szerencsére úgy tűnt, az újság lefoglalja egy időre.

A szobalány, mikor Violet korábban rákérdezett, azt állította, George is felkelt már, mert zajt és motoszkálást hallott, mikor elsétált az ajtaja előtt. Igen, biztosan ébren volt, csak ki akarta várni, míg a család másik három tagja végez a reggelivel, hogy ne kelljen látnia őket. Akárcsak a többi napon, a többi étkezésnél.

Louise váratlanul felpattant a székéről, a The Morning Post aznapi számát pedig az asztalra vágta. A teáscsésze feldőlt, a kése és a villája csörömpölve arrébb ugrottak.

– Hogy merészelik?! Még hogy kórság a társadalom testén?

Violet megütközve bámult a húga után, aki feldúltan kirohant az étkezőből, nem törődve se illendőséggel, se udvariassággal.

Thomas Miller gondterhelten felsóhajtott, de nem fűzött megjegyzést a dologhoz.

Violet az újságért nyúlt, hogy kiderítse, mi zaklatta fel úgy a húgát, de alig kezdett olvasni, mikor George trappolt be az étkezőbe.

Ha ébren is volt az elmúlt órában, nem használta ki az időt, legalábbis biztosan nem öltözködésre. Az inge bal oldalt kilógott a nadrágjából – az ujján pedig tintafolt virított –, és az egyik zsebe is félig ki volt fordulva.

– Szép jó reggelt!

– George! – Violet a kinézete és a késése ellenére szívélyes mosollyal üdvözölte. – Hát előbújtál végre?

– Megéheztem – felelte George szűkszavúan. – Felmarkolt annyi aprósüteményt, amennyi elfért a kezében, és a zsebébe tömködte.

Violet és Thomas Miller egyforma grimasszal figyelték, aztán a férfi erőt vett magán, és az egyik üres szék felé mutatott:

– Talán foglalj helyet!

– Nem, köszönöm. – Azzal máris hátat fordított nekik, és elindult az ajtó felé.

– Netán dolgod akadt? – szólt utána Violet.

Az édesapjuk savanyúan elhúzta a száját, George pedig felnyerített.

– Dehogy. Csak nincs kedvem maradni.

– George!

A fiú megpördült, és ugyanazzal a lendülettel szinte a földig hajolt. Violet régen mindig nevetett a bohóckodásán; most legszívesebben megütötte volna.

– Elnézést. – De ebben sem volt szemernyi megbánás sem.

Az édesapjuk várakozóan dobolt az ujjaival az asztalon.

George üres tekintettel bámulta.

– Mondanom kellene mást is? – érdeklődött ártatlanul. – Az iménti meghajlásommal szerintem ő királyi felsége, V. György is elégedett lett volna. – Az apjáról a nővérére pislogott, aztán megint az apjára. – Semmi mosoly? Egy egészen apró se? Tényleg jobb lesz, ha megyek.

– George, fejezd be, kérlek, a bolondozást!

És még hozzátehette volna: „George, tűrd be, kérlek, az inged!” és „George, ne pocsékold, kérlek, semmittevésre minden idődet!”. Nem mintha bármelyiknek intelemnek lett volna haszna. Természetesen ez még nem jelentette, hogy nem is volt érdemes megpróbálni.

– Ahogy óhajtja, apám. Meg is hajolnék, de azt ugyebár nem szabad.

– George, az ég szerelmére! – csattant fel Violet.

George készen állt a riposzttal, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, Louise jelent meg az ajtóban, kabátban és kalapban – természetesen azok is feketék voltak.

– Elmegyek – jelentette be. – Kedvem támadt egy kis sétához.

Az édesapjuk az ablak felé intett, amit esőcseppek csíkoztak. Az ég is komoran szürkéllett a szürke tetők felett.

– Szemerkél az eső.

Louise-t azonban egy efféle csekélység nem állíthatta meg. Felemelte a bal kezében tartott esernyőt. Ormótlan volt és sötét.

– Viszek magammal ernyőt. – Felhúzta és megforgatta, csakis azért, hogy mindannyian megcsodálhassák a ráfestett „No Vote No Tax” feliratot.

Thomas Miller rá akart kérdezni, bizonyosan okos ötlet-e éppen ezt az esernyőt vinni, Violet pedig közölni készült, hogy minden kétséget kizáróan végtelenül buta ötlet, mivel már amúgy is forrnak az indulatok, kár tovább szítani őket, és kockázatos is.

Ám George megelőzte mindkettejüket:

– Dicsérendő a politika irányában tanúsított érdeklődésed, húgocskám. – Túl hosszú és kacifántos mondat volt ez tőle az előbbiek után. Amellett ugyanazt a behízelgő, ál-alázatos hangot ütötte meg, amit akkor is használt, mikor bocsánatot kért. Violet rosszat sejtett.

Louise is, mivel mindössze hűvösen biccentett válaszképpen.

– Tudod, én magam ritkán olvasok újságot – folytatta George. – Kérlek, világosíts fel, mi is történt mostanság a világban! Miss Davison sajnálatos… balesetét leszámítva természetesen.

Louise magabiztosan kinyitotta, aztán kevésbé elszántan becsukta a száját.

George szeme kötekedően villant.

– Óóó – dúdolta. – Pedig illene tisztában lenned vele, jól mondom? – Megvonta a vállát. – Úgy értem, ha már egyszer jogot akarsz, hogy beleszólj a Birodalom jövőjébe, tudnod kellene, mibe is szólsz bele, nem?

– George!

– Fiam!

Louise dühödten feléje suhintott az ernyővel, de George kitért az útjából, és viszonzásul mind a harminckét fogát megmutatta a húgának.

– Louise! – Az édesapjuk igyekezett igazságos lenni, de a kisebbik lánya éppolyan kevéssé hallgatott rá, mint a fia.

Egykor Violet feladata volt megregulázni őket, ám azt a szerepet feladta, mikor férjhez ment, és mind George, mind Louise világosan a tudtára adta, hogy hiába is követelné vissza.

– Engedelmetekkel. – Louise még utoljára – tökéletesen hasztalanul – vetett egy lesújtó pillantást George-ra, majd elindult a sétájára.

George ártatlan képpel nézett előbb az apjára, aztán Violetre.

– Igazam volt. Az is csak ezt mutatja, hogy így felhúzta az orrát.

***

Violet kileste, mikor ér haza az öccse, és amint George – az újabban megszokott mogorva ábrázatával – átlépte a ház küszöbét, fogta a fésülködőasztalon várakozó paksamétát, és a szobájából kilépve végigsétált a folyosón a fiú ajtajához.

Kopogott, ahogy illett, de nem várta meg, hogy George beinvitálja vagy elzavarja – valószínűleg úgyis az utóbbit próbálta volna –, hanem egyszerűen benyitott. Ez már kevésbé volt illendő, amit George késedelem nélkül szóvá is tett.

– Hogy képzeled, hogy így rám törsz?

Violet csípőre tette a kezét.

– És te? Te mit képzelsz, hogy így viselkedsz?

George felvonta a szemöldökét és széttárta a karját.

– Hogyan? A szobámban időzöm, nem zavarva senkit. Olyan csendben, hogy rajtad kívül mindenki el is feledkezik rólam. Nem értem, mi ezzel a baj. Ellenben a te magatartásod…

Violet elvesztette a türelmét.

– Ej, hallgass már!

George elhallgatott, de azt még kötelességének érezte megjegyezni:

– Nem beszélhetsz így velem.

– Dehogyisnem. Ha rákényszerítesz.

– Mivel kényszerítenélek?

– Akadt bármi, amivel nem azt tetted? – kérdezett vissza Violet kihívóan.

George visszavonulót fújt, ő pedig adott neki egy kis időt, hogy megeméssze a vereséget. Addig is szemügyre vette a szobát, ahol régen annyi időt töltött a fiút pesztrálva. Kíváncsi volt, mennyit változott az elmúlt öt esztendőben, elvégre változnia kellett, a lakójával együtt.

A bútorok, amik valaha kitöltötték a meglehetősen tágas teret, George rendezkedésének eredményeként sorra az ablak közelébe vándoroltak, ahol reggeltől estig elég fény jutott olvasáshoz és rajzoláshoz egyaránt. Csak a terebélyes, mahagóni ruhásszekrény meg egy tükör maradt a helyiség másik felében – az a rész, mintha nem is tartozott volna a szobához, mert nem tartozott magához George-hoz sem.

Violet kötegnyi, szalaggal összefogott levelezőlapot dobott az öccse ölébe.

– Megmagyaráznád?

George kibontotta a csomót, és alaposan szemügyre vett minden egyes rajzot, némelyiket kétszer is. Csak az időt próbálta húzni vele.

– Szüfrazsett ellenes karikatúrák – mondta végül. – Nem csodálkozom. Amilyen hajmeresztő dolgokat egyes nők művelnek…

– Karikatúrák, amiket te készítettél – pontosította Violet.

George megdermedt. Még a száját is tátva felejtette.

Violet ezt beismerésként értékelte.

– Honnan…?

– Először a Daily Mirrorban fedeztem fel gyanús képeket, de aztán a kezembe kerültek ezek is – bökött a fiú ölében heverő csomagra.

George kábán ingatta a fejét.

– Honnan… honnan tudtad?

– Láttam az összes rajzodat. Legalábbis tizenöt éves korod előttről. – Violet enyhén megemelte a vállát. – Felismerem a kezed munkáját.

George végighúzta az ujját a legfelső kép alakjainak körvonalán.

– Fel, igaz? – Szinte suttogta. Szinte lágyan.

Violet közelebb lépett hozzá, csak szemernyit, és nem próbálta megérinteni.

– Miért rajzolsz efféléket?

– Fizetnek érte. Nem szorulok rá, de azért kellemes érzés. És jó vagyok benne, hisz látod.

– Jó… Kegyetlen vagy. Komolyan is gondolod, amiket leírsz?

– Komolyan! – horkant fel George. – Nem tudom.

Violet összevonta a szemöldökét.

– Ha te akarnál szavazni, azt támogatom, de Louise…! Ugyan már.

– Én is mondhatnám, hogy ha papa akar szavazni, azt támogatom, de ha te…! Ugyan már.

– Nem mondtam, hogy igazságos, ahogy most van. – Hiába várt, Violet nem felelt semmit. – Tessék, elismertem, hogy az enyémek a rajzok. Ez érdekelt, ugye? Ígérjem meg, hogy nem készítek többet? Tudod, hogy arra nem számíthatsz. – Violet hallgatott. – Helyes. Van talán egyéb megbeszélnivalónk?

A nővére mély levegőt vett, és odalépett a karosszék mellé.

– George… – Épp csak megérinthette a vállát, George ingerülten rázta le magáról a kezét. Felpattant a székből, és egészen az ablakig hátrált, ahol összefonta a karját, és behúzta a nyakát.

– Nem kell babusgatnod engem! Felnőttem, neked pedig most már ott van Herbert.

– Értem – lehelte Violet nagy’ sokára.

– Ugyan, mit értesz? – Megpróbálta megvetéssel megtölteni a hangját, de a nővére tényleg értette, és ezt ő is pontosan tudta.

– Lehetnél kedvesebb vele – vetette fel Violet. – Herberttel. Felnéz rád, de a viselkedéseddel megijeszted. Ahogy engem is. Örülnék, ha…

– Sajnálom, de ezt az örömöt meg kell tagadnom tőled – hadarta George, a szőnyeget bámulva a cipője orránál. – Távoznál, kérlek?

Ezúttal Violeten volt a meghátrálás sora.

– Ahogy akarod.

***

Violet kivételesen derűs hangulatban lépett be a Miller ház ajtaján. Egy egész délután odakint, a cirógató, későjúniusi napsütésben, Herberttel és a dajkájával – valóságos felüdülés volt.

A kisfiút kifárasztotta a szaladgálás, a játék, a szabadban töltött órák izgalma; csaknem elaludt jártában. A szalonból kiszűrődő éktelen rikácsolásra is csak nyűgösen nyöszörgött. Violet a dajkára bízta, és elindult megnézni, mi folyik a testvérei között, és mégis mire a ribillió.

– Valld be! Valld be! – visította Louise.

George fölényesen mosolygott rá.

– Nem tagadtam eddig sem.

– Van ebből a… a förtelemből több is? – Gyűrött újságot lobogtatott a kezében.

– Még szép – felelte George hetykén. – Tudod mit? Ezt a jelenetet is megrajzolom. Pompásan illene a sorba.

Louise felhördült. A földre hajította és megtaposta a lapot – ezúttal a Daily Mirror esett áldozatul a tombolásának –, aztán kiviharzott a szalonból. A jelenet színpadiasságát rontotta, hogy a bokánál szűkülő szoknya miatt csak egészen aprókat léphetett, ha nem akart orra bukni. A cipője sarkát azért rendesen odaverte a padlóhoz.

George-ra vajmi kevés hatást gyakorolt a lány toporzékolása.

– Hallanod kellett volna – fordult Violethez. – Csak te tudtad! Csak te tudtad! – ismételgette, kényeskedve elvékonyított hangon.

Violet a fejét csóválta, de mielőtt bármit mondhatott volna, George felemelte a kezét. – Ezt ne! Kérlek. Olyan jó kedvem van.

Majd, hogy ezt demonstrálja, fütyörészve, magában kacarászva sétált el Violet mellett.

– Nekem is jókedvem volt – jegyezte meg Violet, mikor az öccse már nem hallhatta, aztán felvette az újságot a padlóról, hogy lássa, mi dühítette fel annyira Louise-t – aki, úgy tűnt nem is tud már másképpen elhagyni egy helyiséget, mint dúlva-fúlva vagy gőgös sértődöttséggel, akár van rá mentsége, akár nincs.

Tudta, hogy karikatúrát kell keresnie, és gyorsan rá is bukkant. A gúnyrajzok többségével ellentétben – George rajzainak többségével ellentétben – ez feltűnően csinos és fiatal nőt ábrázolt, gyászruhában, felhúzott esernyővel, amint dölyfösen kijelenti: „Nem érdekel a politika, és nem is értem, de akkor is én akarom megmondani, hogyan csinálják.” Könnyű volt hozzáképzelni Louise fennhéjázó hanghordozását.

Hogy hihette George, hogy a húguk ebből sem jön rá a titkára?

Violet ismerte a választ: nem hitte.

***

Július első napja volt. Jeles nap, mivel George a hónap során most először jelent meg rendes időben, tisztességes külsővel az étkezésnél – bár már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán megjelent. Violet utólag úgy vélekedett, már ebből sejtenie kellett volna, hogy valami szörnyűség készül. Baljós nap, jobban belegondolva.

Csakhogy túlságosan is örült a fiú békülékeny hangulatának, régóta hiányolt jó kedélyének, miközben makacsul nem vette számításba az intő jeleket. Az öccse valódi érzelmeit a nyájas maszk mögött, a lélektelenséget a tréfáiban, mikor Herbertet ugratta, a távolságot, amit gondosan fenntartott maga és őközöttük, míg látszólag szívélyesen és fesztelenül diskurált az édesapjukkal. Nem. Nem és nem. Violet addig áltatta magát, ameddig csak lehetett.

Ameddig George az étkezés végeztével meg nem törölte a száját, és azt nem mondta:

– Elmegyek.

– Sétálni? – kérdezte az édesapjuk szórakozottan, fel se pillantva a cikkből, amit épp olvasott. – Kiváló gondolat, George, gyönyörű napunk van. – Ő azt hitte, még mindig tart a játék.

George elmosolyodott, majdnem őszintén.

– Nem. Nem sétálni, és nem csak itthonról. Úgy döntöttem, az országot hagyom el.

Az édesapjuk ujjai közül kiesett a kanál, és hangosan csörrent a porceláncsészén.

– Hogy mit?

– Az országot – ismételte George készségesen. – Angliát.

– Hova mennél?

– Mindenhová. – Egy pillanatra megint az a fiúcska volt, aki egy a padlásról zsákmányolt ócska, rozsdás távcsövet lóbálva felfedezőset játszott a Hyde Parkban.

– Vagyis semmi célod nincsen – állapította meg Thomas Miller keserűen. – Szokás szerint.

– Sorolhatok országokat, ha szeretné – pimaszkodott George, de aztán némi töprengés után kibökte: – Van úti célom: az Osztrák-Magyar Monarchia. Megnézem magamnak Magyarországot. A dédapánk onnan származott, nem igaz? A szabadságharc után menekült el, és jött a szigetekre.

Az utolsó mondat úgy hangzott, mintha leckét mondana fel, Violet pedig megszokásból bólintott – hiszen ezt még ő tanította George-nak –, bár se az apja, se az öccse nem figyelt rá.

– Felderítem a családunk történetét. Hátha találok néhány távoli rokont is.

„Minek neked újabb rokon, ha minket is igyekszel elmarni magad mellől?” Csakhogy Violet nem akarta mások előtt feltenni ezt a kérdést.

– Az Osztrák-Magyar Monarchia? – szólalt meg hirtelen Louise.

– Igen, azt mondtam – erősítette meg George.

– De… arrafelé megint háború van. – Bizonytalanul csengett a hangja és éppolyan meglepetten, ahogy a családja meredt rá. – Bulgária megtámadta Szerbiát és Görögországot.

Violet először nem tudta, mit talál olyan furcsának – azon túl, hogy Louise tisztában van vele, mi történik a Balkánon –, aztán rádöbbent. A húga napok óta jóformán meg se mukkant, kivéve, ha feltétlenül szükséges volt, ám olyankor is a minimális közlésekre szorítkozott. Lelkesen, sőt, megszállottan bújta viszont az újságokat. Violet azt hitte, csak csökönyösségből és képmutatásból teszi, de talán rosszul ítélte meg a helyzetet. A képmutatást illetően legalábbis.

– Közel, de nem pont ugyanott – felelte George már-már elismerően. Az is beszédes volt, hogy nem fűzött a dologhoz egyéb kommentárt.

Violet hangja sürgető volt, szinte már követelőző:

– Nem mond semmit, papa?

A férfi habozott.

– Jó utat, George!

George köszönetképpen biccentett, aztán hátratolta a székét, felállt, és távozott. Thomas Miller védekezően Violet felé fordult.

– Ez akár még hasznos tapasztalat is lehet a számára.

***

Violet követte George-ot a furcsa – félig túlzsúfolt, félig sivár – szobába. George épp csak hátrapillantott a válla felett, mikor meghallotta nyílni az ajtót.

– Pocsék ellenzője vagyok a női választójognak – jegyezte meg. – Látod, Louise is miattam kezdte igazán komolyan gondolni. Hitted volna?

Violet megrázta a fejét.

– Mintha a WSPU nem lett volna már eddig is őrült egy gyülekezet.

– Hagyjuk ezt most!

George megrántotta a vállát.

– Másról szeretnél beszélni? Az én nagy kalandomról?

– Bármilyen undok is vagy, akkor se fogod elérni, hogy örüljünk, amiért elmész.

– Nem?

– Nálam semmiképp.

– Apánknál szerintem működött.

– Mi ütött beléd?

A vidámságot és kedvességet tettető George, és az ellenséges, cinikus George mögött ott rejtőzött az igazi is, az az ember, akinek Violet nevelte. Ott kellett lennie.  Ha előcsalogathatná…

– Nem haragszom rád, George.

– Ugyan, miért…

Violet felemelte a kezét. Az öccse elhallgatott. Felesleges lett volna újra felemlegetni a karikatúrákat, vagy azt, ahogy Louise-zal bánt és Herberttel és vele. Mindannyiukkal. Önmagával is.

– Nem haragszom rád. Tudom, hogy te énrám igen, de azt akarom, hogy tudd…

– Most már tudom – szakította félbe George. Tétovázott. Violet várta, hogy félszegen kimondja: „Én is, hiszen a nővérem vagy.” De hosszú szünet után George azzal folytatta: – Akkor is elmegyek.

Violet felsóhajtott.

– Nem kétlem. De szeretném, ha vissza is jönnél.

– Visszajövök, ha majd úgy érzem, itt a helyem. De most bocsáss meg, csomagolnom kell.

Ahogy ellépett mellette, megölelte, de csak futólag, kötelességből, mint puszta ismerőst. Violet érezte, hogy ennél többre a valódi búcsúzáskor se számíthat majd tőle.

 

---

 

Kiegészítés:
Ezt a cikket olvasta Louise:
http://839020023586336926.weebly.com/newspaper-articles.html

 

A pontozási szempontokat innen könnyedén kimásolhatod.